Mintha őt magára hagyva elrohant volna mellette a világ, érzékszervei észlelték ugyan az eseményeket, de azok olyan távolinak tűntek, hogy nem hatoltak a tudatáig. Vagy mintha ő került volna végtelenül messzire mindentől, egy másik bolygóra vagy egy más dimenzióba; nem vett tudomást semmiről, még önmagáról sem. Mintha víz alatt lett volna, ahová nem szűrődnek át a hangok, mozdulatok, ahová nem hatol be a fény. Olyan volt, mint az alvajáró. Mintha nem ő beszélt volna telefonon, vagy írt volna a gépen, inkább csak hallotta a saját hangját, és látta, amint ujjai járnak a billentyűzeten. Olyan módosult tudatállapotban volt, amit nem szerek okoznak. S a napok múltak egymás után, kegyetlen egyhangúságban, közönyben. Nem, nem voltak önpusztító gondolatai, szinte gondolatai sem voltak. Fájdalmat sem érzett, csak tette, amit kellett, automatikusan, egy automatánál is kevesebb érzéssel. Közönyös zsibbadtságban töltötte napjait, melyeket bőven kitöltöttek a halaszthatatlan teendők.
Egyik lánya azt mondta, születésnapjára semmi mást nem kér, csak írjon valamit, pár oldalt vagy pár sort, mindegy miről, ami épp az eszébe jut.
Este, dolgai végeztével erőt vett hát magán, és tollal a kezében, roppant bizonytalanul leült a nappali üvegasztalához, hogy írjon néhány sort, jókívánságokat, gratulációt, valami alkalomhoz illőt. De a szokásos „Boldog születésnapot kívánok” -on kívül semmi nem jutott eszébe, üres volt az agya, rágta a tollat, már éppen fel akart állni, amikor… valami megmagyarázhatatlan történt. Mintha valaki vagy valami vezette volna a kezét. Szinte nem is ő írt, csak látta, amint sokasodnak a szavak, a mondatok, és bekezdésekbe rendeződnek. Repültek a sorok a keze alól, pedig (bár ezt sem észlelte, ahogy más sem tudatosult benne) billentyűkhöz szokott ujjai nehezen formálták a betűket.
Amikor az utolsó pont is a helyére került a szövegben, s véget ért a különös, ésszel fel nem fogható „diktálás”, elhatározta, hogy elolvassa a leírtakat.
Nagy csodálkozására – bár nem tudatosult benne, hogy hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy valamit érzett -, a szöveg egy nőről szólt, aki nemrégiben elvesztette a férjét. A nő már nem volt fiatal, a gyerekei rég felnőttek, élték a saját életüket, ő pedig egyedül maradt. A gyász és a tengernyi teendő mellett, amit el kellett végeznie, rászakadt a magány, a kegyetlen magány, amitől addig az élet megkímélte. Nem volt kivel megbeszélnie a problémáit, nem volt kinek egy tányér levest főznie. Ő maga is mintha félig meghalt volna. Két erő küzdött folyamatosan benne: a „nem tudom megcsinálni, nem értek hozzá, nem bírom” és a „muszáj megtennem, mert nincs más, aki megtegye”.
Ahogy a szöveget olvasta, mintha valami változni kezdett volna benne. Minden egyes szó némi súlyt vett le róla. Minden mondat után könnyebben lélegzett. Ahogy a bekezdések követték egymást, egyre csökkent az utóbbi időben szinte állandósult bénultsága. Mintha kezdett volna visszatérni az ereje. Kezdte érezni az ízeket és az illatokat. Kezdte érezni, hideg van-e vagy meleg, és elgondolkodott rajta, mikor is evett utoljára. Kezdte érdekelni a külvilág, a környezet, rokonai, ismerősei, akik mind, a maguk módján szeretettel, segítőkészen fordultak felé – csak ő nem érezte, mert képtelen volt bármit is érezni.
Úgy döntött, az emeleti szobákban kezdi a csomagolást a tetőablakon besütő nap fényében. Szép őszi nap volt.
Author: Károly Judit
Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.
