Könnyedén szeltem lépteimet a májusi meleggel átitatott aszfaltszínű utcákon. Kezemben málnafagylalt olvadozott, melyre áttetsző habcsókot nyomott egy arra bámészkodó élénk tavaszi napsugár. Gondtalanul kopogtattam körömcipőimet vadrózsa illatú felhők alatt, felidézve régi és új érzelmeket, képeket, emlékeket. Akárcsak egy aprócska lányka, szökdeltem előre céltalanul, kiélvezve a teljesség és üdeség minden momentumát. Szívemben ily bohémsággal suhantam felfelé egy lassú sodrású folyó hídján, mely komótosan csörgedezett alattam, kacéran visszakacsintva táncot járó tükrének ütköző fényprizmákat. Cipőim még hangosabban kopogtak, hiszen a híd lábától fölfelé haladva, kopott, felrepedt régi macskakövek terültek. Szerettem ezt a hangot. A kopogó cipősarok a tavasz egyik ismertetőjele. Meglehet, az egyik sérült macskakő már túl sok lehetett ezeknek a finom talpaknak, mert a híd tetején jobb lábam elakadt valamelyik ágaskodó kődarabban és majdnem orra estem. Egyensúlyomat elveszítve egy férfi hátának ütköztem. Noha, nem kapott erős ütést, csupán könyökömmel löktem meg kissé, olyannyira rémülten és döbbenten pördült felém, hogy magam is megilletődve hőköltem hátra.
- Bocsánat, megbotlottam. – szabadkoztam sietve.
Minden bizonnyal mély gondolataiból zökkentettem ki, zavaromban igyekeztem mielőbb tovább indulni. Miközben sétáltam lefelé a hídról, bosszankodva tapasztaltam, hogy jobb lábamon cipőm szíja valamicskét meglazult a macskakőnek köszönthetően. Leguggoltam és egy laza mozdulattal megszorítottam. Ha lehetséges, a nap még erősebben tűzött, maradék fátyolfelhőit is magára terítette a nyomában járó szellő.
“ Kész. Így jobb. “ – gondoltam, s felálltam, hogy tovább induljak. Aztán megláttam valamit.
Az árnyékom. Ahelyett, hogy velem együtt felegyenesedett volna, lassan egy férfi árnyékának derekába kapaszkodva nyújtotta ki lábait. A férfi árnyéka lovagiasan felsegítette, arcát felé fordította, mintha azt kérdezte volna: “Jól van, hölgyem?”
Saját árnyékom önmagából kikelve – vagy jómagamból – örömmel fogadta a segítséget, hosszú, sötét hajam árnyékát gyorsan, alig észrevehető mozdulattal megigazította, majd az idegen árnyékba karolva elindult. Erősen igyekeztem ámulatom másodperceit felhasználni, hogy e világi magyarázatot találjak az éppen lezajló eseményekre. Nem csak hogy egy ismeretlen árnyék csapódott az enyémhez, a sajátom is hűtlenségbe sodródott. Megfordultak a szerepek. Én követtem őt.
Figyeltem, ahogy csípőjét tudatosan, érzékien mozgatja, karjával feltűnő mozdulatokat tett, árnyhaját folyamatosan dobálta egyik irányból a másikba. Vele ellentétben a férfi körvonala sokkal nyugodtabbnak, mondhatni, egészen visszafogottnak látszott. Magas árnyék volt, talán félhosszú hajjal, körvonala szerint valami vékony, tavaszi zakót viselhetett a test, melytől elszökött. Megfontoltan lépkedett árnyékom mellett, ha épp nem az arcát fürkészte, az égboltot bámulta. Sőt, egyre többször tekintett felfelé. Delejezve követtem őket, közben többször körbe pillantottam, feltűnik – e valakinek: történetesen két árnyékkal sétálgatok.
Már jó ideje egy virágzó fákkal szegélyezett sétányon ballagtunk így hárman.
“Igazán vissza kellene juttatnom az idegen árnyékot jogos tulajdonosának.” – ötlött fel bennem a gondolat, mialatt kíváncsian pásztáztam e gyöngéden megrajzolt randevút. A párocska figyelmen kívül hagyva engem és a tapintható világot, mely körül vette őket, helyet foglaltak egy tündöklően napfényes helyen álló pad árnyékán. Egyre őket kémleltem. Az én kis pajkos árnyékom sokkal erősebbnek és sötétebbnek tűnt a másikénál. A férfi árnyék mondhatni, már-már szürkén fülelte az enyém szüntelen néma csacsogását.
Újfent megkíséreltem átlendülni a nem mindennapi helyzet komikus, sőt abszurd mivoltán, végül hirtelenjében elfüttyentettem magam. A páros riadtan felpattant, bizonyára, tudták, mi következik. Valakinek igenis elloptuk az árnyékát most vissza kell adnunk.
Egy aszfalt románc sem tart örökké.
Némileg hezitálva, vontatottan indultunk keresőútunkra. Mialatt ők továbbra is egymással törődtek, én egyre csak a járókelők árnyait pásztáztam. Hasonló alkatú férfit kerestem, minden sarkon, olyat, aki leginkább az égre szegezi tekintetét, emellett feltehetően vékony tavaszi zakót visel. Figyeltem a fagylaltárus árnyékát, a napfürdőben sétálgató férfiakat, párokat, akik után csak egyetlen árny koslat. Közben füleltem, hátha a távolból felháborodott kiáltást hallok olyasvalakitől, aki nyilvánvalóan elveszített valamit, ami nálam van.
Végig robogtam az utcákon, melyeken idefelé tartottam, s utam a macskaköves hídhoz vezetett. Sehol senkibe nem botlottam, akinek hiányozna egy kósza árnyék. Felérve a híd közepére, megpihentem kicsit, majd körbe pillantottam. A folyóra, a verőfényes, tarka-barka tájra, a bimbózó felhőpamacsokra. Annyira belemerültem a kutatásba, hogy az árnypárról időközben meg is feledkeztem. Itt álltak mellettem mindketten. Árnyékom, tenyerét a férfi árnyékának kezén pihentette, fejét annak vállára hajtotta. Bár az árnyékok egyébként sem hallatnak hangot, mégis tudtam, csendben vannak saját világukban. Éreztem, nekem is csendben kell maradnom egy röpke percig.
Együttes hallgatásunk közepette eszembe jutott a körömcipőm, a kiálló, repedt macskakő és a férfi. Noha, éppen csak megpillantottam, emlékeim szerint a férfi árnyékának körvonala tökéletesen illett rá.
Világosbarna haj, vékony tavaszi zakó, üres, szomorú tekintet. Ő lesz az! De hol lehet?
Körbe néztem a hídon, azután szaladni kezdtem a híd túlsó lábához. Itt kell még lennie valahol. Csak hiányzik neki az árnyéka, talán épp őt kutatja! Mialatt a vékony zakós férfit hajkurásztam, a szerelemes árnypár kettesben maradt a híd tetején. Reményvesztetten tértem vissza hozzájuk. Senkit sem láttam a hídon vagy annak környékén, akire passzolt volna e furcsa sötét, férfias fénysablon. Újra a virágba borult, festői tájat nézegettem. Bár megérthettem volna… Hogy került hozzánk? És miért nem az enyém tapadt őhozzá? Megint elém kúszott a férfi tekintete. Akárcsak az összes napfény kikúszott volna belőle! Ezért hagyta ott a testet? Talán az árnyékunk nem elégszik meg annyival, ha kint süt a nap?
A két árnyék továbbra is mozdulatlanul állt egymás ölelésében. Nyugodt, meghitt, földöntúli pillanatok követték egymást, melyek harmóniáját éles sikítás marcangolta szanaszét.
Egy idős nő sikítása volt. A híd alól, a folyó mellől jött. Olyan ember sikolya, aki halottat lát. Halottat, akit a folyó próbált partra sodorni hömpölygő ijedtségében. Sápadt, élettelen testet, vékony tavaszi zakóban a szikrázó tavaszi nap gyanútlan sugarai alatt. Szemeiben már nem volt nyoma kétségbeesésnek, nyitva álltak és az égboltra meredtek. Ahogy a férfi árnyéka, a test is az eget bámulta. A gyengéd tavaszi meleg ellenére szívembe szúrós novemberi szél markolt és szorította össze egyetlen kíméletlen mozdulattal.
Szünet nélkül a hídon álló férfi tekintete járt az eszemben.
Ha nem bódít el annyira a felhők és a vadrózsák illata, mélyebben nézhettem volna azokba a szemekbe, melyekből kiköltöztek a napsugarak…Akkor én adhattam volna neki az árnyékom. És ő lesegíthette volna a híd széléről. Ahogy a férfi árnyéka felsegítette az enyémet a földről…
Egyre több ember gyűlt a test köré. Egyre több árnyék. Idegen árnyékok, erős sziluettű árnyékok. Mi is elindultunk hárman. Előre engedtem a párt, lassan ballagtunk a férfihez. Az én árnyékom még mindig erősen és magabiztosan rajzolódott ki az égető napsugarak alatt és megingathatatlanul tartva, oltalmazva vezette a mellette roskadozó gyenge árnyékot. Néhány méterre a partra sodort testtől álltam meg, képtelen voltam közelebb menni. Megvártam, amíg a pár a testhez ér. Azután visszasétáltam a hídhoz. Árnyék nélkül, csupaszon. Majd visszajövök érte, hadd legyenek egymáséi még egy kicsit. Úgyis kezd szép lassan beborulni az ég. Esni fog. A sötét felhők alatt muszáj lesz elválniuk. Hiába, édes, derűs tavaszi zápor közeledett, a sötétség nem kedvez a legerősebb árnyékoknak sem.
Egy aszfalt románc sem tart örökké.
Author: Karczag Bernadett
Karczag Bernadett vagyok, közel 30 éves győri lány. Jelenleg a győri kórház mikrobiológia labor csapatában dolgozom. Legelső falatnyi történeteimet kisiskolás koromban írtam, főként Ray Bradbury hatására. Az elmúlt időszakban csupán elvétve foglalkoztam írással, az utóbbi egy évben viszont újra magához ragadott a sorokban megbúvó varázslat. Nagy öröm számomra, hogy e csodás közösség tagja lehetek.