A gyűrűviselés hosszú évei nyomot hagytak az ujján. Mióta nem viselte ébredt csak rá, hogy mennyiszer forgatta öntudatlanul a vékony karikát amikor mélyen elgondolkozott, vagy amikor idegeskedett valamin. Hiányzott neki ez a megszokottá vált mozdulat, és minden alkalommal, amikor a csupasz gyűrűsujját érintette a másik kezével, zavart tekintettel nézett körbe, mintha hirtelen nem értené, hogy mi történik vele. A gyűrű most a szemközti polcon pihent egy jellegtelen kis dobozban.
Egy pillanatig tompán bámulta, majd gyorsan elkapta róla a tekintetét, és inkább a dohányzóasztalra nézett, de ott meg egy számtalanszor alátét nélkül letett vizespohár kerek nyomát fedezte fel, s amint onnan az üres sarokba pillantott, valójába a korábban ott álló szobanövényt látta. Olybá tűnt, hogy a kis lakás, amely egykor biztonságos ismerősséggel vette körül, most számtalan fájdalmas csapdát rejt.
Megint megfogta a gyűrűsujját, simogatta azt az apró mélyedést, amely fájó emlékeztetőként szolgált arra, hogy nem olyan régen még valakinek a házastársa volt. Nem olyan régen még arról beszélgettek, hogy le kellene már cserélni ezt a kicsi lakást, és hogy ha több lenne a hely, akkor elférne még egy szekrény, és véget vethetnének annak a méltatlan helyzetnek, hogy a kedvenc lemezeik a társasházi tárolóban porosodnak. Felhúzta a térdeit, rájuk könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az arcát.
Olyan lassan kezdődött, hogy észre sem vették. Először az érintések fogytak el, azok a finom pillanatok, amikor egymás körül járva-kelve megsimították egymás vállát, derekát, ahogy egy percre összekapaszkodott a tekintetük, s megálltak átölelni egymást. Aztán elfogytak a szavak, mert nem volt mit mondani, elhalkult, elhalt a nevetés, a helyére nyomakodtak a mindennapok ismétlődő mondatai, jelentést alig, érzést egyáltalán nem hordozó, fásult kifejezései. Néha, amikor a lakás két végéből egymásra néztek, mintha mindketten mondani akartak volna valamit, a levegőben ott rezgett a beszédet megelőző apró lélegzetvétel, de ugyanabban a másodpercben el is akadt, s valamelyikük fájdalommal a szemében elfordította a fejét, és folytatta, amit azelőtt csinált, hogy a tekintetük találkozott volna. Azután kerülni kezdték egymást, mintha testük körül láthatatlan szögesdrót nőtt volna, alig időztek egy szobában, aki elment otthonról, már csak az ajtóból intett, s aki az anyósülésen ült, az egész úton a telefonját bújta.
Egy alkalommal, egy esős, sötét napon együtt ültek a nappaliban, és ő látszólag a könyvébe temetkezett, de már hosszú percek óta nem olvasott, hanem őt nézte. Nézte az ismerős arcot, a keskeny metszésű szemet, a forró bögrét ölelő finom ujjakat, és arra gondolt, hogy szeretné azokat az ujjakat megcsókolni, szeretné, ha újra megsimogatnák az arcát, s talán, bár ez nem biztos, mintha meg is mozdult volna, mintha elindult volna felé, ám akkor a másik észrevette, hogy nézi, és az a távoli, szomorkás mosoly, ami ekkor kiült az ajkára, szinte megbénította, odaszegezte a fotelba. Nem sokkal később elment.
Újra voltak szavak, de bár ne lettek volna, bárcsak maradt volna ez a furcsa csend, ez az állóháború! Nézte maga előtt a papírt, amin ő most úgy szerepelt, mint „az alperes”. Milyen sokáig szívem volt, drágám és kedvesem, s azután már nem volt semmi, de semminek lenni is jobb volt, mint olvasni, hogy „az alperes a házasság felbontását maga is kérelmezi”. Nem bírt ránézni, s mondani sem tudott semmit, megint olyan volt ez a pillanat, hogy feltolult valami a torkában, kinyitotta a száját, s egy végtelennek tűnő pillanatig a levegőben tartotta a tollat, majd becsukta a száját, aláírta a nevét, és kisétált. A szíve először összeszorult, aztán kővé dermedt.
Felállt, levette a polcról a karikagyűrűt, és visszahúzta az ujjára. A mellkasában a kő megrepedt, és víz fakadt belőle. Ökölbe szorított kezét a melléhez nyomta, és összegörnyedve sírt, maga sem tudta meddig, a falnak támaszkodva.
Author: Adonics Adrienn
Adonics Adrienn vagyok. Az írás gyermekkorom óta az önkifejezésem eszköze, történetek mesélésén keresztül dolgozom fel az élményeimet, érzéseimet. Kifejezetten izgalmasak számomra a komplex emberi helyzetek, dinamikák, az érzelmi rétegek kibontakozása.
