Milyen nyolcvan évesnek lenni? Ezen gondolkodom már napok óta, hiszen október 31-én betöltöm ezt a kerek évfordulót.
Mégse tudom. Fogalmam sincs róla, hiszen nem vagyok nyolcvan. Akkor mennyi vagyok? A születési anyakönyvi kivonat szerint annyi, éppen annyi, viszont az érzéseim szerint hol húsz, hol száz, esetleg negyven, vagy talán ötven?
Ha a tükörbe nézek, akkor változik minden. Reggel karikás szemmel, kócos fejjel talán hetven, de ha kicsit beindul a napom, a kávém is megiszom, a frizurám rendbe rakom, szemem kihúzom, szempillám kiemelem, előnyös ruháim magamra veszem és könnyed léptekkel kisétálok az utcára, akkor fiatalnak érzem magam. A napsugár így ősszel lágyan simogat, arcomon mosoly, szemem csillogva nézi a csodás tájat, mellyel az évtizedek alatt se tudott betelni, hiszen az ősz színei páratlanok. Szinte gyermeki ez a rácsodálkozás.
Azonban, ha visszagondolok arra, hogy mennyi szomorúság, bánat ért, hogy milyen keserves és nehéz volt az életem, hogy annak nagy részében egyedül harcoltam azért, hogy megoldjam az éppen felmerülő nehezeket, problémákat, akkor érzem a korom minden súlyát.
Gyermekkoromra visszanézve, boldogság költözik a szívembe. Beleremeg a lelkem, mikor első gyermekem kék szemébe néztem, mikor szöszke kisfiam szaladt elém, mikor legkisebb gyermekem születését is megéltem.
Elvesztettem a szüleim, velük egy kicsit én is meghaltam. Apu halálakor még csak negyvenkettő voltam, de nagyon öregnek éreztem magam. Édesanyámmal még megéltem a hatvanhármat, de utána már nem vágytam semmire, betemetett a bánat.
Aztán az évek mégis hoztak újabb örömöt, unokáim születése, nyaralás velük, esküvőjük, dédunokák érkezése, az élet ezeregy meglepetése tovább vitt az úton és azt képes voltam ismét örömmel járni.
Már az is boldogság, ha roboráló kezeléseket kapok, szinte szárnyaltam tőlük. A víz alatti tornán sellőnek éreztem magam, a masszázs alatt húsz évet fiatalodtam. Sokat fogytam, mely látszólag előnyös, de a bőr már nem rugalmas, így valójában nem tetszetős. Most már arra kell figyelnem, hogy ne fogyjak tovább.
Rövidesen újabb dédunokával gazdagodok, kisleány lesz. Két fiú, két kislány. Hihetetlen, hogy ezt is megéltem. Ezek szerint mégis idős vagyok.
A lelkem fiatal, az érzelmi világom gazdag, a testem hanyatlik, bár még el tudom látni magam, sőt időnként kifejezetten jó erőben teszek-veszek. Örömmel vágom apróra a fát, hogy befűthessek a kályhába, melynek melege, a láng játéka, fénye, erőt és forróságot sugárzó lénye visszarepít gyerekkoromban, mikor még télen hó volt és az utcán sokan szánkóztunk, majd betérve a házba, a ropogó tűz hangja elvarázsolt, miközben a politúrozott bútoron táncot járó lángot figyeltem. Reggel jégvirágok voltak az ablakon, de szép is volt!
Sokan köszöntenek, már hónapok óta készülnek, szeretnek. Jó közöttük lenni, velük ünnepelni, nem vagyok magányos, körülölel gyermekeim, unokáim, testvérem szeretete. Sógornőm is készül, a klubban is köszöntenek, ahogy a gyülekezet se felejtett el.
Vannak barátaim, irodalmi társaim, Facebook ismerőseim, persze a legfontosabb mégiscsak a család, de jól esik mások figyelme és szeretete is.
Hány éves vagyok? Ki tudja? Valamit mutat a dokumentum, de mást érzek és hogy mit, az mindig a körülményektől függ. Szárnyalok, lehullok, földön fekszem, félig halott vagyok, majd messzire szállok, mint a költöző madár, hogy aztán visszatérjek a fészkembe, ahol otthon vagyok, s mondhatom, hogy hazaértem.
U.i.: Nem tudom, hogy milyen nyolcvannak lenni, csak azt, hogy míg dobban a szív élni kell és szeretni.
