Alábbi írásom az Irodalmi Rádió Beadandó című novellás antológiájában jelent meg.
Délelőtt tíz óra körül járt az idő, de már elkészültem az ebéddel. A konyhában paradicsomleves, zöldbabfőzelék és sült hús illata keveredett. Panka és Reni unokáimat csak délre vártam, így ráértem.
Ritka kincsnek számított a szabadidő, pedig már fél éve nyugdíjas voltam. Gyorsan kialakítottam az új életmódomat. Nem készítettem bakancslistát és egy-két apróbb tervem megvalósításán kívül nem vágytam különösebben semmire. Pihenés közben, kortársaimhoz hasonlóan én is gyakran nosztalgiáztam. Legtöbbször a nagyanyámnál töltött gondtalan gyerekkori nyaralásokra emlékeztem. Akkoriban erős szálak fűzték össze a rokonságot. Sajnáltam, hogy mindez már a múlté.
Egy pohár jeges limonádéval a kezemben leültem a konyhaablak alatti asztalhoz és a lábaimat felpakoltam az öreg sámlira. Az ital kortyolgatása közben az utcát figyeltem. Odakint javában tombolt a kánikula. Az emberek lomhán lépkedtek a forró aszfaltos járdán. A szokásos zajok hallatszottak: tompa gyerekzsivaj és autózúgás. Bekapcsoltam a lejátszót, a pendrive-ról pillanatok alatt andalító relax muzsika töltötte be a teret. Régen másféle nyarak voltak – jutott eszembe. – Hűvösebbek és csendesebbek. Letettem a poharat a váza mellé, melyben a névnapi rózsám illatozott, és kényelmesen hátradőltem a széken. Lehunytam a szemem.
Édes ízt éreztem. Nagyanyám falusi konyhájában ültem nyolcévesen. Cukros kenyeret reggeliztem és közben bámészkodtam. A sparhelttől a vizespadon át a kredencen sorakozó bádogdobozokig virágmintákat láttam. A hímzett falvédőn is ott voltak, mellettük felirat díszlett: „Szeretet és békesség – legyen e ház vendége!” Három ajtó nyílt a helyiségből. Egyik a tornácra, másik a kamrába, a harmadik pedig a nagyszobába vezetett. Utóbbiban dolgozott reggeltől estig Sára, a varrónő nagynéném és itt segített neki időnként a nagylány unokanővérem, Lidi is.
– Mikor jönnek apáék? – kérdeztem az éppen belépő nagyanyámtól.
– Holnapután, mikor a többiek – ígérte. – Mert búcsúkor együtt kell lenni az egész családnak… No, eredj, Irmus, keresd meg a leányokat! Játsszatok szépen!
A tearózsák felé indultam. Gyönyörű színekben pompáztak, kellemes illat lengte körül őket. Megálltam a sötétpink bolgár rózsa mellett, mely semmivel össze nem téveszthető, édeskés, mély aromát árasztott. Figyeltem a körülötte döngicsélő méheket.
Meghallottam az unokanővéreim hangját a tyúkudvar irányából és odamentem. A kukoricagórénál találtam meg őket, táncdalfesztivált játszottak. Megengedték, hogy kezembe vegyem a lógó spárgával átkötött „csutkamikrofont” és énekeljek. Boldog voltam, de azt sajnáltam, hogy nem vehettem fel az új ruhámat, melyet Sára varrt a búcsúra. A vidám hangulat gyorsan elfeledtette az öltözékem okozta kétségeimet. Teljes beleéléssel daloltunk és időnként még táncra is perdültünk.
– Szervusztok kisleányok! Micsoda jókedvetek van! – kiáltott át a szomszédból nagybácsink felesége. – Hol van az unokabátyátok? Kellene a segítsége…
– Elment bandázni. Csak enni meg aludni jár haza – mondtam.
– Akkor majd máskor keresem – gondolkodott hangosan ángyom.
– Hadd menjünk át hozzátok szombat este megnézni a fesztivált! – kérte az egyik lány.
– Persze, gyertek! – válaszolta a nénénk. – Ott lesz majd a fél utca a tévé előtt, de ti is beülhettek!
– Sok jó ember kis helyen is elfér. Szervusz, leányom! – hallottuk nagyanyánk hangját. – Mindjárt ideér a triciklis néni. Akartok fagyizni?
Természetesen akartunk. Mama kiosztotta az ötvenfilléreseket, mi meg rohantunk a poros utcára a háromkerekű biciklihez fagylaltért. A tornácon ülve, nagy kacagások közepette nyalogattuk el a jégdarabos finomságot. Evés után is ott maradtunk és iskolást játszottunk.
A mama egy jó óra múlva elkezdte sütni a lángost. Szerettünk volna segíteni, de nem engedte. Attól tartott, ránk fröccsen a zsír. „Ne lábatlankodjatok itt! Menjetek, csináljátok meg az asztalt!” – adta ki az utasításokat. Nyolc főre terítettünk. Velünk ebédelt Sára, Lidi és az unokabátyánk is.
Ebéd után a lányokkal elvonultunk a szőlőlugas alá. Ott maradék anyagokból babaruhákat varrtunk, és tréfás történeteket meséltünk.
– Nemsokára jön próbálni, akinek a menyasszonyi ruha készül – szólt Sára. – Megnézitek?
Azonnal bementünk a nagyszobába. Mama a sarokban tett-vett, Lidi a varrógép közelében egy blúzt fércelt össze. Leültünk a szabóasztal köré. Amíg az arára vártunk, unokanővéreim divatkatalógust lapozgattak, én pedig a falon függő bibliai idézeteket és a komódon sorakozó családi képeket nézegettem.
Megérkezett a menyasszony és hamarosan a régi szárnyas tükör előtt forogva figyelte magát a félkész ruhában. Szájtátva ámuldoztunk a fehér csipkekölteménynek tűnő öltözet láttán. Sára eligazgatta az anyagot, majd megjegyezte: „Ne legyen gyöngy, az könnyeket hoz.” Ennyiben maradtak. A következő próba időpontjának egyeztetése után a lány távozott.
– Ez meg úgy kényeskedik, mintha pesti szalonból rendelne – zsémbelt a mama.
– Ugyan, Anyám! – szólt Sára. – Persze, hogy a legszebb akar lenni az esküvőjén.
Hamarosan kopogtattak. Egy katonaruhás fiatalember lépett be és odaállt a mama elé. Szeme sarkából Lidire pillantott, amitől a lány arca először holtfehér lett, majd villámgyorsan égő vörösre változott.
– Kezit csókolom! Én vagyok a Guszti. Tisztelettel megkérem, engedje el velem sétálni a Lidit. Megígérem, hazakísérem – mondta és másodperceken át mozdulatlanul állva, háta mögött a kezét tördelve várt válaszra.
– Jól van, mehet, ha akar. De csak a falu végéig az úton. Aztán semmi huncutság! – szólt nagyanyám, majd a pironkodó Lidire nézve hozzátette: – Ötre legyél itthon!
Lidi egy puszit nyomott a mama arcára, majd elindult Gusztival. Az ablakból láttuk, amint kézen fogva elhaladtak a tearózsák mellett a kapu irányába.
– Meglásd, leányom, jövőre neki varrod a menyasszonyi ruhát… – jegyezte meg nagymama.
Kiszaladtam a kertbe. A bolgár rózsa fűszeres aromája körbeölelt, mintha üzent volna: „Hozd össze a rokonságot!” A méhek zümmögése és a virág illata lassan elhalványult, majd halk relax zene szólt körülöttem. Nagyanyám hangja visszhangzott bennem: „Mert együtt kell lenni az egész családnak.” A lágy muzsika tovább erősödött és a rózsapára helyett leves- és főzelékgőz keverékét éreztem. Kinyitottam a szemem – újra a panellakás forró konyhájában ültem.
Sok minden járt a fejemben. A múltból bármikor magunkkal hozhatjuk a jót – csak akarni kell – jutott eszembe. Rokonaimról tudtam ezt-azt a Facebookról, de többre vágytam. Kavargó gondolataim elhatározássá egyszerűsödtek. Megfogadtam, megkeresem a tágabb családom tagjait és szervezek egy összejövetelt.
A tervezésemet csengetés szakította félbe. Megérkeztek az unokáim ebédelni. Étkezés után felvázoltam a család összehozásáról szóló elképzelésemet. Tetszett nekik az ötlet és azonnal felajánlották segítségüket az esemény megrendezéséhez.
– Majd mi létrehozunk egy virtuális találkozót – ígérte Panka.
– Rossz ötlet! – vágta rá Reni. – Nem mindegyik nénike vagy bácsika ért a modern technológiához.
Elmosolyodtam. Látszott, ők már a mai kor gyermekei, én viszont inkább a régi világhoz tartoztam.
– Egyetértek Renivel – mondtam. – És még hozzáteszem: én nem csak egy monitoron szeretném látni a rokonaimat. Más az, ha élőben üdvözöljük egymást és így beszéljük meg közös dolgainkat. A képernyőn át nem érezni az ölelést, a süti ízét vagy a rózsa illatát…
– Egy valódi összejövetel megrendezésében is szívesen segítünk. Igaz?! – szólt Reni, miközben szúrós tekintettel Pankára nézett. Testvére hevesen bólogatva jelezte beleegyezését.
Megköszöntem a lányok jóindulatát és azonnal hozzáláttunk a találkozó szervezéséhez. Hamarosan mindenki elérhetőségét ismertük és én sorra vettem fel a kapcsolatot a rokonaimmal.
– Miért nem itt? – kérdezte Lidi a telefon túlsó végéről. – Legyen nálunk! Hogy örül majd a Guszti! Az utat tudjátok: a régi házban lakunk. Hozzatok sütit, a többit majd meglátjuk…
Megrendültem… Könnyes szemmel álltam és alig tudtam megszólalni. A többiek nevében is megköszöntem a lehetőséget és elbúcsúztam tőle. Ezután napokon át találkozólázban égtem. A kis lakásom megtelt energiával, a nyugdíjas napjaim mozgalmassá váltak.
Vajon megvan-e még a tükrös szekrény és nagyanyám sötétpink bolgár rózsabokra a kertben? Ahogy rágondoltam, szinte éreztem a különös, édeskésen fűszeres aromát – a világ legfinomabb virágillatát. Benne volt minden, ami fontos: a régi történetek, a nevetések, a közös étkezések. Reméltem, egyszer majd Panka és Reni is így emlékeznek rám – a rózsa illatával.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.