A boltban álltam, a kosaram tele mindenféle dologgal, amit igazából nem is akartam megvenni.
A bevásárlólista a zsebemben pihent, makulátlanul, mint egy becsületkassza, amit senki nem használt.
A fiam mellettem csoszogott, néha eltűnt egy polc mögött, hogy aztán diadalmasan visszatérjen valami rikító színű édességgel, amitől már ránézésre is három napig pörögne, mint a mosógép centrifugán.
– Ezt muszáj megvenni – közölte.
– Muszáj? – kérdeztem. – Az életben három dolog muszáj: adót fizetni, meghalni, és hogy te mindig édességet akarsz.
Felsóhajtott, visszatette a cukrot, de már láttam a szemén, hogy a következő sorban újra támad.
Amikor már majdnem a pénztárnál jártunk, megpillantottam a hentespultnál A Nénit. Tudod, A Nénit: azt a tipikus fajtát, akinek mindenről van véleménye, és gondoskodik róla, hogy mindenki hallja is.
A Helyi Hangos Jelenség.
A múltkor az autóban, amikor pont mögötte araszoltunk a dugóban, elszólhattam magam:
– Ennek a néninek akkora hangja van, hogy a motorháztetőt is berezegtetné.
Persze, a gyerek akkor is ott ült hátul. És a gyerekek, mint tudjuk, mindent megjegyeznek. Csak nem akkor, amikor kérjük.
Most tehát ott álltunk, a húsos pultnál, és a sors – mert neki külön humorérzéke van – úgy döntött, eljött a bosszú ideje.
A gyerek megállt, rám nézett, majd hangosan, tisztán, boldog örömmel felkiáltott:
– Anya, nézd! Itt van az a néni, akit múltkor szidtál az autóban!
Megállt az idő.
A sonkák dermedten figyeltek.
A sorban előrébb valaki elfojtott egy kuncogást.
A Néni lassan felénk fordult. Lassan, méltóságteljesen, mint egy hajdani óvónő, aki most épp fegyelmezni készül: karba tett kézzel, szemüvege fölött átnézve.
– Tessék? – kérdezte, és a hangja… nos, a hangja tényleg berezegtetett mindent a környéken.
A hűtőpult üvege rezdült, a gyerek cipőfűzője is megremegett.
Én pánikszerűen próbáltam menteni a helyzetet.
– Jaj, hát, gyerekek, tudja, ők mindent félrehallanak! – hadartam.
De a fiam már folytatta is, boldogan, lelkiismeret-tisztító buzgalommal magyarázva:
– Azt mondta anya, hogy a néninek olyan hangja van, hogy még a motorháztető is berezeg!
A hentes köhintett. Az a fajta köhintés volt, ami a nevetés helyett jön.
A pénztáros megfordult, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy sürgősen rendeznie kell a blokkokat, csak hogy ne lássam, mennyire rázkódik a válla.
Én pedig éreztem, hogy a fülem vörösebb, mint az akciós cékla.
A Néni szúrós, de nem gonosz tekintettel rám nézett.
– Legalább van füle – mondta végül. – És nem is tévedett nagyot.
A gyerek rám mosolygott, elégedetten, mint aki teljesítette a napi igazságszolgáltatási kvótát, majd még odasúgta:
– De anya, tényleg rezgett a hűtőpult, hallottad?
A sor nevetésben tört ki. Nem hangos hahotában, csak abban a visszafojtott, összekacsintós kuncogásban, amikor mindenki pontosan tudja, hogy akár ő is lehetne a helyedben.
Én pedig ott, a pénztár felé menet, csendben fogadalmat tettem:
ezentúl az autóban csak komolyzene szólhat.
Vagy még az sem.
Csak csend.
Mély, rezgésmentes csend.
Author: Letenyei Hédi
Letenyei Hédi vagyok – bölcsész, aki figyel a történetekre és az apró pillanatokra, amik formálják az életünket. Gyerekkoromban gyakran én voltam az, aki a desszert mellé mesét is tálalt. Az írás nálam mindig eszköz arra, hogy értsem a világot – és közben néha saját magamat is. Néha túlgondolok dolgokat, máskor meg csak azt, hogy miért pont a kávém folyik ki a billentyűzetre, miközben egy történetbe merülök. Egyszer annyira elmerültem, hogy véletlenül a szomszéd kutyáját vittem haza a saját táskám helyett. Szeretem, ha a mondatokban ott bujkál a kíváncsiság, a humor és az élet apró titkai. Ezekből a hétköznapi részletekből áll össze igazán a történetünk – és néha épp akkor derül ki, hogy a legemlékezetesebb mozzanatok a legváratlanabb pillanatokban születnek. Munkáim rendszeresen jelennek meg magazinokban, online felületeken. 2010-ben a Terézanyu pályázat különdíjasa lettem, 2021-ben országos jelölést kaptam a Média a Családért Díjra.