Téli állomás
(egy várakozás története)
A peronon csak a széllel kísért csend beszél. Minden más hallgat. Szótlan a régi váróterem, szótlanok a felső vezetékek és én is szótlan vagyok.
A hó olyan sűrűn hull, mintha valaki odafentről próbálná eltörölni a tájat, a jelzőlámpákat, a padokat. Sőt, még a megkopott, rozsdás automatát is. Már rég sötét van, pedig alig múlt öt óra. A lámpák fénye sárgán remeg a köddel kísért hóesésben, mintha mindegyik gyertya lenne, amit valaki elfelejtett elfújni.
A cipőm alatt roppan a jég. Hallom a saját lélegzetem, látom is, ahogy páraként kiszökik belőlem – mintha a türelmem távozna lassan, apránként.
Tíz perc múlva jönnie kellene. A menetrend szerint.
De itt, ezen az állomáson már régen nem a menetrend dönt. Itt a hó az úr, a csend, és az idő, ami néha megáll, máskor pedig kíméletlenül elrohan.
A padon egy átázott, régi újság fekszik, rajta egy színes hirdetés: „Utazzon melegebb tájakra!” – elmosolyodom. A világ máshol talán forró és zsibongó, itt viszont csak a fagy dolgozik. És pont ettől olyan gyönyörűen lírai minden, amerre csak a szem ellát.
Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg eljön.
Tavaly is mondta, hogy jönni fog. Akkor is így vártam, ugyanitt, ugyanilyen hóesésben. Az ujjaim annyira megfagytak, hogy Szilveszter éjjelén is bizseregtek még. Azt hittem soha nem fogok tudni velük ismét érezni, hogy soha nem fogom megtapasztalni a forró kávésbögre fájóan csalogató szorongatását. Pedig ha rá gondolok, mindig úgy iszom a kávét, ahogy egyszer ő kérte: sok tejjel, öt cukorral, igazából kávé nélkül.
Elmosolyodom a gondolattól, hogy egy évvel ezelőtt a táskámban volt 1 liter ebből a szirupszerű italból, amit csak miatta vagyok képes kávénak hívni. Emlékszem mennyire izgatottan töltöttem tele a termoszt otthon. Belülre a forró ital, kívülre egy piros masni és egy mackó formájú csoki. Pont úgy raktam be a táskámba, hogy még elférjen mellette egy csokor a legszebb, legvörösebb, legdrágább rózsából, amit a városban csak kapni lehetett.
Akkor még hittem neki. Ma már csak remélek. Vagy talán már azt sem teszem.
Közben nézem a síneket – két párhuzamos vonal, amelyek sosem érnek össze, mégis egy irányba futnak. Kegyetlen hasonlóság.
Egy nő sétál el mellettem, a kabátja fehér, mint a hó. Csak egy pillanatig látom, aztán eltűnik a váróépületben.
Kiráz a hideg. Valamiért minden téli arcban őt keresem. A mozdulatát, a testtartását, ahogy a sálat igazítja és ahogy kinevet engem miközben megfagyok.
Azt mondta, „egyszer visszajövök, ha majd újra lesz tél.”
És most tél van. Talán ez már az a tél.
A kezem megint megfagy a zsebemben, mégis ott szorongatom a régi vonatjegyet. A papír megsárgult, a betűk egészen lekoptak, de a dátum még látszik: december huszonkettő. Az utolsó nap, amikor együtt voltunk.
Azóta minden évben visszajövök. Mert van valami megmagyarázhatatlan abban, hogy valakihez nem a nyár, hanem a fagy köt. Mintha a hidegben jobban hallanám a szívem.
A távolban hirtelen egy hang hallatszik. Egy halk, mély moraj – talán egy mozdony, talán egy motor, talán csak a szél.
A lámpák fénye megcsillan a friss havon.
A sínek finoman remegni kezdenek – vagy csak képzelem?
Nem tudom. De a zaj közeledik.
Felállok. A jegyet szorítom.
A hó a kabátomra ül, és a szívem valahogy gyorsabban ver.
Aztán látom a fényt – előbb halványan, aztán egyre erősebben, ahogy áttöri a ködöt.
A mozdony lassan begördül az állomásra, és minden zaj megszűnik körülöttem, csak a fém csikorgása hallatszik.
A második kocsi ablakában egy árnyék mozdul.
Egy alak áll ott, mintha engem figyelne.
Nem látom tisztán a pára miatt, reménykedni pedig már nem is akarok. Tisztul kicsit az üveg. Egy nő az. Ismeretlen kabátban, ismeretlen sapkában, ismeretlen testtartással. De a mozdulat – az a lassú, gyöngéd mozdulat, ahogy a kezét az ablakra teszi – az ismerős.
A vonat megáll. Az ajtó kinyílik, de senki sem száll le.
A hó csendesen hull.
És én mégis érzem, hogy valami megváltozott.
Talán csak bennem, talán a világban – de most először nem érzem egyedül magam.
Aztán a mozdony füttyent, a fény újra megmozdul, és a szerelvény elindul.
Ott maradok, a sínek mellett, kezemben a jeggyel, amelyet sosem váltottam be.
De most, valamiért, már nem fázom.
A fény távolodik, és a hó szépen lassan minden zajt elnyel.
Csak egy mondat marad bennem, mintha ő suttogta volna a szélbe:
Most már tudod, hogy mindig is itt voltam.
Author: Czermann Olivér
Költő és író vagyok, aki a klasszikus világ örökségét és a modern ember legbelső kérdéseit próbálja közös nyelvre fordítani. Verseim és prózáim középpontjában a szerelem, az idő, az emlékezés és a hazatalálás állnak. Hiszem, hogy egyetlen tekintet, az alkonyi égbolt vagy egy elcsendesülő liget ugyanannyit elmondhat az emberről, mint a leghosszabb vallomás. Írásaimban ezért a természet képei és a belső érzelmek szinte mindig egymás tükrei. Különösen közel érzem magam az ókori Hellász és Róma szellemiségéhez. A mítoszok, a latin költészet és a történelem nem pusztán visszatérő motívumok nekem, hanem olyan élő hagyományok, amelyek ma is képesek megszólítani az embert. Gyakran keresem azt a pontot, ahol egy mai érzés találkozik egy kétezer éves történettel. Az Oczeanus név számomra a tenger és az alkony találkozását idézi: azt a pillanatot, amikor a nappal csendben átadja helyét az éjszakának. Talán minden írásom erről a határmezsgyéről születik – arról a rövid pillanatról, amikor az emlék még nem múlt el teljesen, de már örökkévalóvá válik. Hiszem, hogy az irodalom nem csupán emlékezés, hanem otthonteremtés is. Minden versemmel és minden történetemmel ugyanazt keresem: azt a néhány sort, amelyben valaki önmagára ismerhet.