Karácsony Budán

1944. decembere

Világéletemben a karácsony volt a kedvenc ünnepem. Amikor minden elcsendesedik, az utcákat vastag hótakaró födi be, a házak ünnepi díszbe öltöznek, az emberekben pedig – még ha csak erre a rövid időre is, de megváltozik valami. Az évnek ez a szaka mindig is ezt hozta magával; ezt a téli csodavilágot. Ám 1944 novemberében, mikor leesett az első hó, a gyermekek pedig szánkózni indultak a Normafára, már akkor érezni lehetett, hogy az előző évekhez hasonlóan nem lesz olyan igazi karácsonyunk, mint annakelőtte volt, s hogy a háború még nem fog véget érni. Legalábbis a szüleim így mesélték. Én csak később érkeztem, hiszen mindezektől függetlenül megünnepeltük: máskor nem is lehet nagyobb szükség a szeretet és az összetartás ünnepének megülésére, mint e borzalmas háború közepette.

Én magam a családommal töltöttem az ünnepet, akik már elköltöztek a szülőfalumból Budapestre, éppen a háború kitörése előtt. Én maradtam vidéken, hiszen akkoriban sikerült jó munkahelyet találnom. December huszadikán, egy igencsak havas napon érkeztem meg a nemzet fővárosába. Ennek a napnak egy hajnali óráján gördült be az egyik főpályaudvarra a gőzmozdony vontatta szerelvényem, melynek tetejét ekkor már jó tízcentis hóréteg födte be. A városban is ilyen mennyiségű hó lehetett, legalábbis az ablakon ki-kitekintve így ítéltem meg. Valódi mesevilág volt ez… Még emlékeztem arra, hogy gyermekkoromban mekkora élvezet volt, mikor havazott. Mindig fogtuk nehéz, vasból készült szánkóinkat és nagy erőfeszítések árán másztuk meg a környék magaslatait, hogy újra és újra lecsússzunk onnan, lehetőleg minél gyorsabban. De az az idő már réges-rég elmúlt.

A peronon már ott vártak rám a szüleim, s öt testvérem, akik közül a legkisebb éppen egy hónapja töltötte be a felnőttség határául kijelölt esztendőt. Persze szívélyes üdvözlésekbe kezdtünk: hosszú ideje volt már akkor, hogy nem láttuk egymást, s mindannyiunknak jólesett, hogy ismét találkoztunk. Én már le is mondtam róla, hogy ez a pillanat valaha is megtörténhet, főleg nyár környékén, amikor az otthonommal szomszédos faluban bombázásba kezdtek. Szörnyűség volt még csak hallani is azt a rengeteg rémséget, amiket ott beszéltek. Most pedig lám, eljött a találkozás, ráadásul az év legszentebb ünnepén. Úgy éreztem akkor, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. A szeretteim vettek körbe, karácsony előtt néhány nappal; s mindannyiunk életben volt, mi több, otthonaink melegét is fenn tudtuk tartani. Ez bizony nagyon nagy szó volt akkoriban – sokaknak nem sikerült… A hosszas üdvözlést követően meghatottan indultunk el hazafelé. Húsz percnyi sétára volt a ház, ahová csak gyalog lehetett eljutni, s közben át kellett kelnünk a Dunán Pestről Budára. Mindig is a Budai oldal állt közelebb a szívemhez és ahogy látom, a családoméhoz is, hiszen ezért laknak a mai napig itt. A festői szépségű Lánchídon keltünk át, mely a hátterében elhelyezkedő Országházzal csodálatosan festett. A tömegközlekedés ekkor már régen nem működött, legalábbis nem megbízhatóan.

A séta is jó hangulatban telt. Megbeszéltük az elmúlt évek történéseit, megvitattuk politikai álláspontunkat, s találgattuk a háború kimenetelét. Abban mindannyian nagy egyetértésben voltunk, hogy a németek vesztésre vannak ítélve. Miután mindezeket megvitattuk, az ünnepre terelődött a szó.

-Fiam, ugye még mindig szereted a halászlevet? Az lesz ma. A Sanyi bácsi hozott halat, tudod, a szomszéd. Volt múlthéten horgászni vidéken, onnan való. – mondta büszkélkedve; hiszen kevesen mondhatták el akkor, hogy náluk hal kerülhet az ünnepi asztalra.

– Hát hogyne szeretném, anyuka?! Mindég is a legnagyobb kedvencem volt! Valódi ünnepi étek! – adtam meg a választ. Láttam szegény anyámon, hogy felcsillant a szeme. Mindig is örült, ha valaki szerette a főztjét. Úgy tűnt, ezt a fajta örömöt még ez a szörnyűséges háború sem tudta egészen kiirtani belőle. S ez így is van jól! Az embernek minden apróság miatt tudni kell örülni, hisz a legnagyobb éltető erőnk a boldogság!

– No akkor jólvan! Má’ mindent beszereztem a halászléhez. A Marival is cseréltem pár kiló lisztet egy csomag pirospaprikára. Igazi szegedi! – folytatta az örömködést.

– Aztán a második, az mi lesz? – kérdeztem, habár tudtam a választ.

– Nem csináljuk ám meg az összes halat levesnek!! Abból fogunk rántani, aztán lesz mellé franciasaláta. – mondta. Nem volt meglepetés, ugyanis gyermekkorom óta ez volt nálunk a karácsonyi menü. Az viszont meglepetés volt, hogy mennyire kitett magáért édesanyánk, hogy még a háború árnyékában is, de jó karácsonyunk legyen. Ha már hosszú idő után először gyűlt össze a teljes család. Közben örömteli menetünk lassan megérkezett a házhoz, mely a célunk volt. Hiába beszélgettem szüleimmel és valamennyi testvéremmel, mégsem tudta elkerülni a figyelmem egyvalami az út során. Mindenütt német katonák állomásoztak, megbújva a kis utcákban, vagy a hídfőnél, így tényleg mindenhol ott voltak.

– Mik a hírek? Miért van ennyi katona? – kérdeztem rá rövid hallgatás után. Anyám arca, aki mellettem battyogott, egyszeriben elkomorult.

– Fiam, egyre csekélyebb az esély. Már azt beszélik itt a városban, hogy közelednek a szovjetek. Azt mondják leghamarabb januárban, talán februárban érkezhetnek meg. – szólt halkan. Tudtuk, ez nem sok jót jelent. Talán a németek eltűnnek innen, de az elbeszélésekből már éppen eléggé tudtam, hogy a szovjetek sem jobbak náluk. Sőt…

 

Édesapám kétszer is elfordította a nehéz kulcsot a zárban, mire az ajtó engedett. Hazaértünk. Belépve egyből megcsapott az otthon melege, a konyhában tűz ropogott a sparhelt belsejében. A legnagyobb meglepetést az jelentette, hogy a konyhában állt egy kisebb fenyőfa. Mint kiderült, édesapám előző nap bejárta a városkörnyéki erdőket, míg rá nem akadt. A díszek hiányoztak már csak róla, de hát azt mind tudtuk, hogy csak szenteste kerülhettek fel.

A délután nagyon jó hangulatban telt, s korán besötétedett. Az estebéd ugyan kicsit szegényes volt, de nem volt mit tenni, az alapanyagokat csaknem lehetetlen volt beszerezni. A kályhában pattogó tűz, a sarokban álló fenyőfa, a megannyi meggyújtott gyertya és a család közelsége csodálatos volt, s gyermekkorom karácsonyait idézte meg. Olyan volt, mintha kiszakadtunk volna a hétköznapokból; mintha minden megállt volna körülöttünk, hogy szívünk szeretettel teljen meg. Szavakkal leírhatatlan érzés. Ekkor még csak nem is sejtettük, hogy valaminek a küszöbén állunk. Nem tudhattuk, hogy néhány napra állunk egy sorsfordító eseménytől. Senki nem is sejtette, hogy ez a karácsony merőben más lesz, mint azt bárki is tervezte. Ahogyan azt drága jó, megboldogult nagyanyám mondta volna: „Hátra volt még a feketeleves!”

 

*

 

December huszonegyedikére virradt. A téli napfordulóra; az esztendő legrövidebb, legsötétebb napjára. Olaj sercegésére ébredtem a konyhában lévő kis pamlagon, ami ágyamul szolgált az ott töltött idő alatt. Alig néhány lépésnyire tőlem, láttam, hogy anyám valamit süt a gáztűzhelyen. Úgy tűnt, tojást. S ekkor meg is láttam: előtte hevert a konyhapulton egy elnyűtt tojástartó, benne pedig két darab tojás árválkodott. Úgy sejtettem, a hátsó szomszédtól származott, mivel idefelé jövet nem kerülte el a figyelmemet a tyúkól, ami a kertjében állott.

– No, hát fölébredtél? Sütöm a tojást. Igaz-igaz, csak három van, de csak megesszük valahogy heten… van mellé egy kis száraz kenyér is. – mondta édesanyám, majd visszafordult a tűzhöz, hogy folytassa, amit elkezdett.

Én közben kimentem a fürdőszobába, hogy felöltözködjem és valamelyest rendbeszedjem magam. Mikor végeztem, szóltam a konyhába, hogy kimegyek levegőzni, majd kiléptem a szabadba. Már kint voltam, mikor magamraterítettem egyetlen szövetkabátomat. Meglepődve nyugtáztam, hogy az éjszaka folyamán legalább duplájára hízott a hótakaró. Néhány szorgos utcabeli már ekkor talpon volt és a havat hányta a bejáratok környékén, a járdákon, de volt, aki még az úton is. Nem is kellett több, bementem a ház mögötti helyiségbe, s kivettem onnan a nehéz, fémből készült hólapátot, majd magam is munkához láttam. Elsőként az ajtó és az utca közötti rövid szakaszt tisztítottam meg, aztán magam is nekiláttam az egyebeknek. Gyorsan végeztem a házunk előtti szakasszal, így néhány szomszéd elől is elhánytam a havat, akik esetleg még nem kezdtek neki ennek a téli feladatnak.

Izzadtan, a munkától megfáradva, ám annál vígabb hangulatban léptem be a házba, ahol addigra már terítve volt az asztal, s rajta sorakozott a három darab tükörtojás, illetve a hét egész szelet ropogósra kiszáradt kenyér. Az asztal közepén egy kancsó víz árválkodott. Nem sokkal később hatalmas élet töltötte be a helyiséget, s ez varázsolta igazán otthonunkká. Ez, és a sparheltben vidáman pattogó tűz, no meg a sarokban álló, illatozó kis fenyőfa…

Az elkövetkezendő napok aztán megállíthatatlanul pörögtek a szemem előtt. Mire kettőt pislogtam, elérkezett a szentestét megelőző nap, a huszonharmadika, ami mindig is teljesen alá volt rendelve a karácsonyi készülődésnek. Most is. Még délelőtt elindultam, át kellett ugyanis mennem Pestre, hogy az ott tartott – háború előttinél jóval szerényebb – karácsonyi vásáron némi diót vásároljak. Hosszú sétámba került ez, mégis jólesett kiszellőztetni a fejem a hűvös, téli levegőn. Bakancsom teljesen elázott, mire elértem a Lánchidat. Közben sok hasonló családot pillanthattam meg az ablakokon benézve. Akik próbálnak vidáman eltölteni egy ünnepet szeretteik körében – még ameddig ez lehetséges. Itt-ott ég égtek az éjszakáról úgy hagyott kandelláberek az út szélén – ezek körül a hó is el volt olvadva, hiszen a gázlámpa hője megolvasztotta azt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a katonák jelenléte az utcákon megtöbbszöröződött. Sokkal többen voltak, egész kis csapatokban vonultak utcáról utcára, s minden egyes sarkon, ahol befordultam, találtam ilyen kis osztagokat. Valahol rémületes látvány volt – ám mégsem érintett meg túlságosan, ugyanis az elmúlt időkben olyannyira hozzászoktam a megszálló katonák látványához, hogy egészen hétköznapinak éreztem a dolgot. Miközben a pesti bérházak közt kanyarogtam, s a havat tapostam, több házból is hallottam a lágy, kiszűrődő énekszót. Karácsonyi dalokat énekeltek. Ennek hallatán könny szökött a szemembe, többször pedig magamban dúdoltam a hallott ünnepi dallamokat. Csendes éj; Pásztorok, pásztorok; Mennyből az angyal; Aranyszárnyú angyal… Lélekmelengető dalok. Ugyan a megszállók felé magam is a közutálat által hangoztatott érzéseket tápláltam, mégis – mikor láttam, ahogy egy kis csoportjuk elmegy mellettem és közben a Stille nacht-ot énekli, még őket is megsajnáltam. Bizonyára mindüknek van családja, ahol az ünnepet tölthetnék.

Viszonylag gyorsan megérkeztem a Vörösmarty térre, a karácsonyi „vásár” helyszínére. Valamin azonban megakadt a tekintetem. Itt már rengeteg katona volt. Többen nehéz kocsit húztak maguk után, melyen fegyverek tömkelege volt. Minden katona alaposan fel volt fegyverezve. Néhányan ágyúkat toltak maguk előtt. Katonák hosszú sora vonult így, láthatóan a Széchényi Lánchíd felé, onnan pedig valahová Budára. Rémületes látvány volt. A karácsonyi hangulatot kereső tömeg nagy ívben kikerülte a katonákat. A vásár egy túlsó pontján néhány katona még a civileknek is fegyvereket osztott. Úgy tűnt, valami készülődik. Valami nagyon-nagyon rossz; valami borzalmas! A dió megvásárlása után nem időztem sokáig a forgatagban, siettem is haza. Otthon aztán elmondtam mindenkinek, mit láttam. Mindannyiuknak elkomorult az arca.

– Ezek már a szovjetekre készülnek… – sóhajtott fel édesapám. Talán igaza is volt.

A nap további része a bejglisütéssel telt. Egyetlen kisebb, vékonyabb diós bejgli készült, mely annál finomabb volt. Az ünnep elérkezett.

Másnap mindenki boldogan kelt fel. Odakinn a hó még mindig tartotta a húsz centiméter körüli vastagságot. Anyám már reggel a konyhában volt és szorgosan előkészítette a halászlét. Éppen fel akartam kelni az ágyamból, hogy segítséget nyújtsak neki, amikor borzalmasan elkezdett fájni a fejem. Miután felkeltem, azt is konstatálnom kellett, hogy az orrom is folyik, illetve enyhe torokkaparást is éreztem. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az előző napin hosszú sétán némiképp megfáztam, ha jól sejtettem, a beázott cipő lehetett ennek az oka.

– Hej, jól megfáztál, fiam! – mondta anyukám. – Idd ezt meg, jobban leszel. – folytatta, s a kezembe nyomott egy bögre forró, jó erős feketét. Gyorsan kiittam a keserű italt és visszaadtam neki. Kétségkívül jólesett, még ha valószínűleg nem is valódi kávéról volt szó. Olyanhoz évek óta nem lehetett hozzájutni. Mivel valamelyest jobban lettem, felöltözködtem (az ünnep apropóján inget húztam), majd segíteni kezdtem a hagyma aprításában. Közben édesanyám a hallal foglalatoskodott. Megpucolta, belsőségeit eltávolította, majd feldarabolta. Egy részét rántani, a kevésbé húsos darabokat pedig a levesnek. A többszöri átpasszírozás után végül két óra alatt lett teljesen kész a halászlé. Mindeközben apám és a testvéreim sem tétlenkedtek. Lehozták a padlásról azt az apró dobozt, amelyben kincsként őriztük azt a néhány karácsonyfadíszt, amink volt. Ezt mind felakasztgatták a kis fára, melyet alufóliacsíkokkal ékesítettek tovább. Az egyszerűsége ellenére nagyon szépen festett és sokkal otthonosabbá tette a kis konyhát.

Estére minden készen állt a vacsorára, melyre még a díszteríték is előkerült a szekrény rejtekéből. Az asztaliáldás után mindannyian jóízűen ettünk; valóságos lakoma termett elénk az asztalra. Utána, az ételekkel és a bejglivel telve karácsonyi dalokat énekeltünk közösen, kifáradásig, majd még egy apró hóember építése is belefért az udvarra, csakúgy, mint azt gyermekkorunkban is oly sokszor megtettük… Az este végén aztán felkerekedtünk, és elmentünk a közeli templomba az éjféli misére.

 

*

 

Másnapra még jobban lebetegedtem, így nem tudtam szüleimmel és testvéreimmel tartani koradélután a Budai várba, ahová ők indultak, hogy egy kis karácsonyi sétát tegyenek. A vár után a Vörösmarty tér volt az úticéljuk. Én szomorúan bár, de otthonmaradtam.

Az első egy-két óra eseménytelenül telt. Mígnem hatalmas robajra lettem figyelmes odakintről. Mintha több, rövid szünettel egymást követő robbanást hallottam volna. Ki is nyitottam az ablakot, hogy megfejtsem, mi lehet ez, s akkor már a fegyverropogás zaja ütötte meg a fülemet. Hirtelen azt sem tudtam, mi történhet. Becsuktam az ablakot, és abban a szent pillanatban rettenetes erővel kezdtek dörömbölni a bejárati ajtón. Először megijedtem, de aztán a szomszéd hangját véltem felfedezni, ahogyan kiabál az ajtó előtt. Rögtön odasiettem és kinyitottam. A szomszéd riadtan állt előttem; közben úgy lihegett, mint aki a városcentrumból idáig futott, kabátja szinte lógott rajta.

– Anyád?! Apád?! Testvéreid?! Hol vannak?! – kérdezte szaggatottan, rettentő idegességgel.

– Elmentek a várba meg a térre. – mondtam. Erre szemei kikerekedtek, s a korábbinál is idegesebb lett. Egyre jobban idegességgel töltött el engem is, mely aggodalomba csapott át. Először szinte beszélni sem tudott, mígnem kitört belőle minden.

– A szovjetek! Körbezárták a várost! Bombáznak, lőnek! Péter; ezek ostromolják Budapestet! Nincs menekvés! Halomra ölik a német katonákat meg a civileket! Rengetegen vannak. Menekülj, ameddig lehet! – mondta, a végén már kiabálva. Ezek hallatán a világ mintha meghalt volna körülöttem. Azt sem tudtam néhány pillanatig, hol vagyok. Szédülni kezdtem, így rögtön leültem, mit sem törődve a nyitva hagyott ajtóval, meg a szomszéddal. A kis asztalon hagyott pohár vizet rögvest kiitam. Nem tudtam erre mit mondani.

– Hol bombáztak? – kérdeztem nagysokára, sürgetően.

– A várnál, – ez az egy szó volt a végső döfés. – A vörösmarty térnél, de Buda és Pest több pontján is elkezdődtek már a harcok. – folytatta. Magamra kaptam a kabátom, és kirohantam az ajtón, az ott álló férfit pedig majd fellöktem. Rohantam, ahogy csak bírtam. A várig futottam, de a környező utcákon túl nem mertem merészkedni. Ennek a végében egy német katona állt. Láthatóan ő is félt.

– Be kell mennem a várba! – mondtam neki.

– Nein! Ne menjen oda! – szólt.

– Ott a családom! Be kell jutnom! – szinte üvöltöttem vele.

– Ha a családja ott volt, már mindannyian halottak! – mondta. – Maga is meneküljön innen, ameddig lehet! – tette hozzá. Egy világ dőlt össze bennem. Arcomon könnyek kezdtek végigcsorogni, s éreztem, hogy megállíthatatlan zokogás kezd úrrá lenni rajtam. Teljesen hatalmába kerített a gyász. Közben egy szovjet harckocsi kezdett közeledni a távolban. Nem késlekedhettem, azonnal hazarohantam. Vártam estig. Vártam másnap reggelig. Karácsony másnapjáig. Annak is az éjjeléig. Ám senki sem tért haza. Sem a szüleim, sem a testvéreim. Senki. December huszonhetedik napjának reggelén végül összeszedtem a holmimat, a házat bezártam, ajtaját; ablakait bedeszkáztam, kulcsát elraktam.

 

*

Így tértem hát haza, vidéki házamba. A történteket még hosszú időn át nem tudtam elfeledni, a Budai kis kertesházba pedig, hol szüleim éltek, sosem tértem vissza. Minden arra a szörnyű és igazságtalan tragédiára emlékeztetett volna, melyről mégcsak nem is beszélhettem soha, legalábbis hat évvel ezelőttig, a rendszerváltásig. Egyedül a ház kulcsa emlékeztet ezekre az eseményekre, mert azt szalagra fűzve az azóta eltelt ötvenegy esztendő során mindvégig a nyakamba akasztva tartottam.

Ötvenegy év… azóta családom lett, az idő pedig elszállt fölöttem. Ezért jegyzem le ezeket az eseményeket: ha majd egyszer nem leszek, unokáim; dédunokáim elolvashatják, hogy mi lett az én családommal. Mert a ’44-es budapesti ostrom senkit sem kímélt, aki akkor a közelében tartózkodott. Éppen karácsony napján. Ám többé nem történhet ilyen! Nem eshet meg még egyszer ehhez hasonló borzalom. Karácsonykor legyen ünnep az égben és ünnep a földön![1] Mert a karácsony – egy csoda!

 

 

[1] Részlet Demjén Ferenc „Legyen ünnep…” című dalából.