Egy csendes hétfő este volt. Sami az asztalánál ült, ceruzája a füzet felett táncolt, de a betűk helyett csak gondolatok cikáztak a fejében.
– Mi lenne, ha ma este átmennénk a könyvespolc mögötti világba, Kami? – suttogta a kisfiú, félig komolyan.
A sarokban álló terráriumból halk pisszenés hallatszott. A kékeszöld kaméleon, lustán hunyorgott és épp ekkor váltott át halványkékre– a gazdi tudta, ez a kíváncsiság színe.
– De holnap suli van… – morogta a kis iskolás és gyorsan befejezte a matekleckét. A táskát bepakolta, pizsamát húzott, megmosta a fogát és még egy pillantást vetett a tarka kaméleonra, mielőtt lekapcsolta a villanyt. Az ablak résnyire nyitva maradt. A meleg tavaszi levegő besuhant a szobába, hozva magával a fű illatát és a tücskök ciripelését. Sami már álomba merült, amikor a terráriumból motoszkálás hallatszott. A tolóajtó – amit elfelejtett teljesen becsukni – megmozdult.
Egy szöcske ugrott ki, aztán még egy… Kami apró szemei külön irányba mozogtak, majd a kis test megfeszült és…. ugrás.
„Ma este én is kalandra megyek!” – gondolta Kami, miközben máris a földön járt, nyelve halkan cuppant, ahogy elcsípett egy menekülő szöcskét.
„Ha ma este nem jön a gazdám is, akkor megyek egyedül.”
Az ablak felé vette az irányt…
Szinte lázba jött, ahogy megcsapta a friss fű és nedves levelek illata. Kíváncsian pásztázta szemeivel a levegőt – szentjánosbogarak repdestek odakint, mint apró, világító csillagok.
A kaméleonszemek külön-külön követték őket és Kami már előre kimérte a távolságokat:
„Az a molylepke… elég közel van? Hmm… talán egyetlen nyelvcsapás!” Hirtelen hatalmas lendületet vett, teste izgatottan ringott jobbra-balra, ahogy megindult az ablak felé. Bőre lassan sötétebb árnyalatot öltött – zöldből barnásszürkévé vált, mintha láthatatlanná akarna válni a szobában. „Senki se vegyen észre. Még Sami se…” A kaméleon nesztelenül kilépett az ablakpárkányra. A szoba csendje mögött az éjszaka élt: tücskök koncertje, falevelek suttogása, egy-egy bagolyhuhogás a távolból. Kami most először látta ezt a világot így, szabadon. Az illatok sokkal erősebbek voltak, a zajok tisztábbak, a csillagok fényesebbek.
„Ez a világ…. csodálatos!” – gondolta elragadtatva. Lassan, de határozottan elindult az ablakpárkány mentén lefelé. Egy szöcske megint megpróbált megszökni előle, ő viszont egyetlen villámgyors mozdulattal elkapta a nyelvével. Majd egy pillanatra megállt és csak figyelt. A kert alján valami mozgott: egy sün ballagott békésen, mintha ő is éjszakai kalandor lenne. Odabent Sami mélyen aludt. Álmában egy színes erdőben járt, ahol a fák levelei fényesen változtatták a színüket és minden bokorból kaméleonok kukucskáltak ki nevetve. Egyszerre vicces és különös álom volt, de a kis álmodozó szíve valahogy mégis nyugtalan maradt.
Másnap reggel a vekker csörgése ébresztette. Kómásan nyúlt a papucsáért, majd a terrárium felé fordult.
– Jó reggelt, Kami! – mondta álmosan, de…
A terrárium üres volt.
A hű gazdi szíve kihagyott egy ütemet.
– Kami?!
Leforrázva ugrott ki az ágyból, a papucs félrecsúszott, de nem érdekelte. Az ablakhoz rohant – nyitva volt. A párkányon apró karmok nyoma, mintha valaki kimászott volna rajta. Vagy… valami.
– Nem hiszem el… – suttogta.
A kis Árnyék Surranó közben a kertben bujkált. Megmászta a kerti csap állványát, megnézte a levendulabokrot, megijedt egy hirtelen felrebbenő madártól, majd bebújt egy virágcserép mögé. Új volt ez az egész – izgalmas, ijesztő, illatos, ismeretlen.
A konyhában anya hívta reggelizni Samit. De ő éppen akkor nem tudott enni semmit. Csak egy gondolat járt a fejében: Hol van Kami?
A suliban is máshol járt az esze. A matekpéldák összekeveredtek, a rajzórán csak egy üres papírt bámult. Képtelen volt rajzolgatni és festeni. Amikor kinézett az ablakon, mintha a fák között egy kaméleon árnyékát látta volna elsuhanni. A tanító néni hajában is mintha egy kis színes kaméleon kapaszkodott volna – de mire pislogott egyet, már eltűnt. A füzetlapján, egy szöveges feladat közepén, egy „K” betű olyan furcsán kunkorodott, ezért a nyugtalan kisfiú meg volt győződve róla: a Kaméleonját ábrázolja. Közben a kis Rejtőzködő a kert végébe ért. Találkozott egy verébbel, aki félszegen ugrált előtte, aztán hirtelen felröppent – ettől nagyon megriadt és rögtön sötét színűre váltott. Aztán jött egy galamb, akinek bugyuta feje volt, gülü szemekkel és viccesen mozgatta a nyakát… az Álca Mesternek sem kellett több… rögtön meghátrált.
– „Ez veszélyesebb, mint gondoltam.” – dünnyögte magában.
Aztán meglátott egy katicát, aki lassan mászott fel egy ágon. A Színváltó Bajnok persze kíváncsian követte, majd ő is megpróbált egyik ágról a másikra vándorolni lassú, óvatos léptekkel. Először csak kicsiket lépdelt, aztán merészebben nagyobbat. A fák közötti levegő illata, a mozgás, a vadászat – mind-mind izgalommal töltötte el.
A két szeme különböző irányban nézelődött, lelkesedéssel figyelte a természet szépségét. Kíváncsian és némi félelemmel, keresett egy tökéletes helyet, ahol éri őt a meleg nap fénye és ahol semmi nem zavarja meg. Most a két szeme álmosan egy irányba nézett és úgy érezte, becsukhatja… És becsukta… Szíve még mindig szaporán vert, nem tudott megnyugodni a sok új dologtól, amit látott és hallott. Ahogy pihenni próbált egy kicsit, figyelmes lett egy csobogó hangra. A kertben egy kicsi, de mutatós szökőkút csobogott. Egy keskeny ösvény vezette a vizet a virágokhoz és bokrokhoz: rózsák, krizantémok, pipacsok, sás és pitypangok sorakoztak mellette. A kút körül méhecskék és szitakötők zümmögtek, röpködtek – egyetlen hangos, zsongó koncertté vált a levegő.
– „Miért nem maradtam otthon, ahol csönd van?” – mérgelődött megint magában.
Úgyhogy kelletlenül és lustán, a jobb szemével kinézte a fáról levezető utat, a bal szemével pedig bemért egy-két tücsköt és repdeső bogarat. Egy pillanat alatt balra fordult, célzott – és lőtt!
– „Legalább 25 centire volt… és elkaptam. Nyami! Igazán finom falat volt!” – gondolta büszkén.
Sokat evett: tücsköt, bogarat, még egy apró zöld hernyót is felfalt. Ahogy jóllakott, egyre lassabb lett. Végre lejutott a fáról. Aztán, ahogy korábban a jobb szemével már kinézte az utat, rájött: most már nincs ereje visszamászni az ablakhoz. Végül egy napfényes kőre telepedett és fáradtan hunyta le a szemét. Délután, ahogy hazaért a kisfiú és becsukta maga mögött a kapuajtót, valami mocorgást hallott. Ledobta a táskáját a kertbe egy hatalmas mozdulattal, ami a könyvek súlya miatt nagyot puffant a veteményesbe. Kisebb porfelhő keletkezett miatta. Izgatott arccal kezdte szólongatni a csendesléptű Álca Bajnokot:
– Hol vagy? Merre vagy? Válaszolj!
Persze nem válaszolt… de képzeletében már látta, ahogy a kedvenc kisállata vágyakozva bandukol felé és azt mondja neki: – Itt vagyok, hol voltál eddig gazdám?
Sami nem adta fel, méricskélni kezdte a bokrokat, a páfrányokat, a szőlős levelei közé is benézett, kereste a karalábé levelei alatt és bekukucskált a kutyaházba is. Ám nem találta.
– Hogy tűnhettél el ennyire? – dünnyögött magában. Bejárta a kukoricást, elsétált a tyúkokhoz, hátha ott bújt el. Mégsem lelt rá.
– Képtelenség! Hogy tűnhetett el ennyire? – most már igencsak mérges volt. Még a táskájába is belerúgott egyet.
Ebben a pillanatban, épp a táskája közelében, a kút mellől egy kis mocorgás után bújt elő egy ismerős apró lábacska… majd még egy. Gülü szemei külön irányba mozogtak, mintha a legnagyobb óvatossággal igyekezne visszatalálni a biztonságos karba, amit úgy szeretett.
– Te Színváltó Mester! Hát te? Hol jártál? – kérdezte Sami nevetve, miközben óvatosan kézbe vette a kaméleont.
Kami színe lassan világoszöldre váltott. A nyugalom színei. A kis kaméleon egymás után tette a jobb és bal lábait előre, szép lassan bandukolt a fiú karján felfelé, amíg a feje búbjához ért. Ott maradt a fején, mint egy kis koronás őrszem és várta, hogy gazdája hazaszállítsa.
– Na végre, nem nekem kell hazáig másznom… – mondta magában megpihenve a napi fáradalmaktól a kifáradt kaméleon. A kalandvágyó iskolás pedig örömtől fűtötten és vigyázó léptekkel vitte be a szobájába, majd felsóhajtott és becsukta a terrárium ajtaját. Ezúttal rendesen.
– Tudod mit, Bujkáló Kapitány? Ma este tényleg kalandozunk, de csak álomban!
Amikor eljött az este és a gazdi lekapcsolta a lámpát, a Zöldbe Simuló már a kedvenc ágán pihent – mintha soha el se ment volna, csak egy hosszú álomból tért volna vissza. Az ablak most csukva volt, de az álom kapuja – na, az éppen akkor tárult ki szélesre… A legnagyobb nyugalommal ringatta el őket az álom. Mennyire izgalmas volt ez a nap és végül minden a helyére került. Sami arról álmodott, hogy megnézi, tényleg bezárta-e a terrárium ajtaját és a szoba ablakát. Kami pedig arról, hogy milyen finomak a szöcskék és mennyire jó a szokott helyén aludni, ahol biztonságban van.
Author: Pintér Tünde
Művészeti grafikus vagyok, aki fest, rajzol, mesél – és mindezt szenvedéllyel teszi. Gyerekkorom óta írok verseket, meséket, történeteket, az alkotás számomra belső szükséglet, egyfajta lélegzés. A szavak és a képek nálam kéz a kézben járnak: grafikáim gyakran mesélnek, történeteim pedig képeket festenek az olvasó lelkében. Szeretem a nyugtató, lélekemelő meséket, és különösen közel állnak hozzám József Attila és Ady Endre versei – mélységük, zeneiségük és emberközeliségük inspirál. Rajongok Sissi királynőért, naplójáért és verseiért is – érzékenysége és szabadságvágya sok szempontból rokonságot ébreszt bennem. Készítettem egy afrikai mesekönyvet, amelyhez saját illusztrációkat és egy színezőkönyvet is terveztem, illetve könyvjelzőket és naptárat is – célom, hogy ez a mű eljusson gyerekekhez, fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt. Hiszem, hogy a mese nem korhoz kötött, hanem szívhez. Grafikáimat kiállításokon is bemutatom, szívesen rajzolok városokat, gyerekrajz-hatású kompozíciókat, természet ihlette motívumokat. Novelláimat és verseimet több pályázatra is beküldtem már és örömmel tapasztalom, hogy egyre több helyen nyitottak az eredeti, személyes hangra. Alkotóként arra törekszem, hogy történeteimmel, képeimmel és verseimmel minden olvasót megszólítsak – gyerekeket, ifjakat, felnőtteket. Nem szeretném, ha csak néhány emberhez jutna el, hanem azt, hogy mindenki találjon benne valamit, ami megérinti. Örömmel csatlakozom az Irodalmi Rádió alkotói közösségéhez, hogy megosszam műveimet és inspirálódjak mások munkáiból. Számomra...
