Még fáj, fáj, fáj…
A nyár a fiatalok évszaka. A lazaság, az új kapcsolatok, a tetszeni vágyás, a nyaralás, a szerelem szimbóluma.
Mindez különös jelentőséggel bír a kisváros központjában szombatonként a „Presszó” nevezetű szórakozóhelyen.
A pici ablakokon táncoló fények és a zongora dallamai hívogatóan kacérkodnak az arra sétálókkal.
A párok pontosan tudják, ha előkelő helyet szeretnének, időben kell betérni.
A cigarettafüsttől átitatott félhomályban csak a sziluettek rajzolódnak ki. Néhányan boldogan, összesimulva andalognak a merőben új dallamokra.
A zongora előtt nagy társaság, frissen érettségizett fiatalok a volt tanáraikkal, akik csak pár évvel idősebbek. Együtt élvezik a szabadság minden pillanatát!
Képzeletükben a felnőtt élet küszöbét csak át kell lépni és minden elérhető: egyetem, jó munkahely, társ, akivel érdemes végigélni az egész életet. Csodaszép gondolatok, melyek szabadon szárnyalnak! Fiatalok, csinosak és szerelmesek!
Ebben a korban még nincs felelősség. A szülők gondoskodnak róluk! Az egész világ a tenyerükben! Nincs olyan akadály, amit elméletben ne tudnának megcáfolni.
Amikor a zongorán felcsendül az Illés együttes és Koncz Zsuzsa dala, a társaság együtt énekli:
„Rohan az idő, elmúlik az ősz, évek múlnak el.
Megállítanám, de nem lehet,
mert az idő könyörtelen….”
Amíg a lányok a mosdóban szépítkeznek, addig a fiúk tágra nyílt szemekkel, kíváncsian mustrálják a gyengébb nemet.
A zongorista már nem a „szirupos” dalokat dúdolja, hanem a magyar beat számokat.
„Csak még fáj, fáj, fáj,
minden csók.
Jó, hogy most itt vagy nálam….
Ígérd meg, hogy nem hagysz el soha többé…”
A „légy jó kicsit hozzám…” itt már mindenki énekel és önfeledten táncol, élvezi a ritmus bűvöletét!
A Bambi, a Traubi, a Cola és a puncs csak a jókedv fokozója.
Az összetartozás páronként is elválik, amit tiszteletben tartanak, de a huncutság, a kacérkodás mindegyikük fejében és szívében alattomosan, de kedvesen ott lebeg.
Közülük csak egy lány és egy fiú a kivétel, akik szorosan összesimulva, kezüket el nem engedve beszélgetnek. Sokszor mondják, hogy szeretlek!
Míg a többiek viccelődnek, folyamatosan ugratják egymást, ők komoly terveket szőnek a közös életükről. Hol laknak majd, hány gyerekük lesz…. Abban a pillanatban mindezt halálos komolyan gondolják.
A nyár és az ősz hiába szórta szét a szívet melegítő sugarait, a legcsodálatosabb színeket, mindezt a tél kíméletlenül elsöpörte.
A fiatal pár, akik együtt képzelték el a jövőt, már nem keresi egymás társaságát.
Azt, hogy siratják, vagy boldogok lettek az új kapcsolatban, örökre titok marad. Csak remélni lehet, hogy felismerték azt a pillanatot, amely egy szebb élet felé sodorta őket.
A füstös kis „Presszó” helyett, ahol világmegváltó gondolatok születtek, több emeletes luxusszálloda áll.
Megfejthetetlen az emberi elme!
Idősebb korban tisztán látjuk a tévedéseinket! Bölcsek vagyunk, mert van tapasztalatunk!
Kíméletlenül szembesít velünk az idő, hogy mit kellett volna másképpen csinálni.
Az emlékek nem halványulnak el. Idősebb korban még számtalanszor átélve sokkal fényesebben ragyognak.
Mindig minden, csak más szereplőkkel újra kezdődik, új színeket ölt, új kalandokat, szerelmet, de a dal örökre ugyanaz marad!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
Egy válasz
Nem biztos, hogy a dal ugyanaz marad. Sajnos rengeteg diszkó baleset van. Dróg, kábítószer, erőszak, verekedés, egyéjszakás kalandok. Hol van már a régi romantikus találkozások színhelye? Csak kérdem, mert nem tudom. Az enyémek – gyerekeim és unokáim – egyik sem szórakozóhelyen ismerkedett össze a párjával. Persze, lehet ilyen is, bár fogalmam sincs arról, hogy hol? Ma talán leginkább iskolában, táncházban, vagy a neten találhatnak egymásra a társra vágyók. Pedig ma is mindenki társas lény, és szeretné megtalálni a megfelelőt, kérdés, hogy erre hol van lehetősége?
Szeretettel: Rita