A szegények karácsonya

Aranyosi Emília egész álló nap a cselédséget figyelte, amint lázasan sürögnek-forognak a hatalmas házukban. A karácsonyi ünnepek közeledtével az anyja kínosan ügyelt rá, hogy az édesapjának minden óhaját teljesítse.

Aranyosi Márton igen elfoglalt üzletember volt, aki az utóbbi időben még többet dolgozott, mint korábban. Amióta az egyetlen lánya tolószékbe került, szinte csak aludni járt haza. Talán a bűntudat nem hagyta nyugodni, az önvád, ami a lelkében dolgozott, mert azon a napon ő vezette a családi autójukat. Az eset egy csúszós novemberi éjszakán történt, amikor éppen Bécsből tartottak hazafelé. A családnak szinte mindenhol voltak érdekeltségei, ezért gyakran utaztak külföldre. Emília imádta ezeket a kiruccanásokat, de attól a tragikus naptól minden megváltozott az életében.

A szülei többé nem vitték magukkal és a nevelését rábízták Johannára, az új nevelőnőre. A harmincas éveiben járó egyszerű teremtés mélyen együtt érzett ifjú tanítványával, de esélye sem volt visszaadni az életkedvét, amit a sors oly váratlanul elvett tőle.

Kamilla a lány édesanyja, úgy tett, mintha mi sem változott volna gyermeke helyzetében, de Emília ettől még rosszabbul érezte magát. Még csak nem is sírhatott, mert mindenki azt hitte, minden a legnagyobb rendben van vele. Pedig óriási fájdalom gyötörte a lányt, amit nem fizikailag érzett, hanem lelkileg, ott mélyen a szívében.

Emília szörnyen elveszett volt, barátok és bizalmasok nélkül. Egyetlen emberrel lehetett csak őszinte, Johannával, akinek sem lehetősége, sem hatalma nem volt, hogy kimozdíthassa a letargiából.

Szent este, amikor a család megvacsorázott, Emília megkapta a karácsonyi ajándékait, amelyeknek kicsit sem tudott örülni. Mihez kezdjen egy szép csizmával, amiben sohasem sétálhat? Mihez kezdjen egy fejhallgatóval, amit csak a szobában élvezhet? Igaz, kapott hasznos könyveket és ruhákat is, de azok nem tették boldoggá. Valami másra vágyott. Igazi kedvességre, melegségre, karácsonyi hangulatra.

– Drága kislányom! – szólította meg az apja. – Mi édesanyáddal egy karácsonyi partira vagyunk hivatalosak ma este – közölte váratlanul. – Pihenjetek le időben! Kérlek, ne várjatok meg minket! – javasolta a férfi, mire Emíliában egy egész világ dőlt össze.

– Nehogy aztán benyakaljátok a tojáslikőrömet, mert azt tudjátok, hogy sohasem bocsátanám meg! – nevetett Kamilla, mire a nevelőnő és a kamaszlány kérdő pillantásokkal nézett egymásra. – Jó, jó! Tudjátok, hogy csak vicceltem – bolondozott az anyja, majd vette a kabátját, és követte a férjét a kijárat felé.

– Ennyi lenne a karácsony? – szólt Emília mérgesen az asszony után, de az anyja válaszra sem méltatta.

Johanna vigasztalóan ölelte át, amikor a szülei már messze jártak. Nem volt miért védelmezni őket és hazudni sem akart a lánynak.

– Csak teher vagyok nekik. Már egy kicsit sem számítok – sodorta le az asztalról a szebbnél szebb ajándékait. – Kérlek, Johanna! Vigyél el innen! – könyörgött a nevelőnek.

– Hová menjünk? – nézett rá ijedten. – Odakinn hideg van, és fúj a szél.

– Mindegy, hogy hová, csak el innen! – parancsolt rá Emília, így a nevelőnőnek nem maradt más választása, minthogy felöltöztesse a lányt és elmenjenek sétálni.

Már órák óta bolyongtak a városban, de Emília csak nem akart hazaindulni. Mindenhol jobb volt neki, mint otthon. A fiatal lány csodálattal nézte a kivilágított házakat és próbálta elképzelni milyenek lehetnek a bennük lakók. Ébren álmodozott arról, milyen lehet boldogságban és szeretetben élni…

Johanna, aki csonka családban nőtt fel megértette Emília vágyait, de nem tudta befolyásolni a tanítványa jövőjét. Csak annyit tehetett, hogy mellette marad, addig, amíg csak lehet.

Aztán egyszer csak esni kezdett a hó és hirtelen mindent beborított. A zord, hideg táj fehér köntösbe bújt és ők elveszítették az irányt. Eltévedtek.

– Oh, ez borzasztó kisasszony! Nem tudom, hol vagyunk. Ilyen szörnyű időben nem tudok tájékozódni – mentegetőzött Johanna, de a lány kicsit sem haragudott rá, sőt még örült is, hogy ily váratlanul eltévedtek.

– Minek nálad a telefon, ha sosem használod? – pimaszkodott.

– Igaz, máris megnézem – kapott észbe a nő, de mindhiába. A telefon váratlanul lemerült. – Végünk van! Nem tudunk telefonálni, itt fogunk megfagyni az éjszakában – nézett szét kétségbeesetten. – Se egy ház, se egy fogadó sehol. Most mihez kezdünk?

– Ne aggódj! Az élet majd utat mutat!– nyugtatta meg a fiatal teremtés, de a nevelőnő korántsem volt ebben biztos. Legszívesebben segítségért kiáltott volna, de nem volt kinek. Észrevétlenül hagyták el a várost és hatalmas bajban voltak.

Már fél óra is eltelt, de egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztak. A nevelőnőben úrrá lett a kétségbeesés, miközben Emília egy nagy kalandnak fogta fel a velük történteket.

Már lábszárig ért a hó, amikor a semmiből felbukkant egy rozoga szürke Opel Astra.

– Maguk meg hová tartanak ebben az ítéletidőben? – kérdezte a benne ülő negyvenes férfi, aki egy fenyőfát vitt a tető-csomagtartón. – Megbolondultak, hogy egy kerekesszékkel indultak útnak?

– Mi csak sétálni akartunk, de eltévedtünk – válaszolta Johanna. – Nem tudna segíteni? Ígérem, megfizetjük a fáradozását.

– Nem kell a pénzük – mondta sértődötten. – A városba már biztosan nem jutunk vissza, de eljöhetnek velem az otthonomba – ajánlotta fel váratlanul, mire a két nő azonnal rábólintott.

A férfi beemelte Emíliát az autóba, majd összecsukta a kerekesszéket és a csomagtartóba tette. Johanna úgy érezte, mintha az életüket mentette volna meg. S talán így is volt. Szörnyen hálás volt ennek az embernek, aki képes volt őket befogadni éjszakára.

A szerény kis házikó az erdő szélén állt. Nagyon hasonlított Johanna szülőházához. Parányi, meleg otthon volt, ahol megnyugtatóan füstölt a kémény, és amikor beléptek az ajtón finom, édes kalácsillat lengte be a házat.

– Csakhogy megérkeztél apa! – üdvözölte a férfit egy Emília korú fiatal lány. – Sikerült elhozni a fenyőfát, amit felajánlottak nekünk?

– Persze kislányom. Minden rendben van. Olyannyira, hogy még vendégeket is hoztam – hajtotta le a fejét szerényen.

– Vendégeket? – nézett rá fürkészően a lány. – Hiszen tudod, hogy kevés az étel idehaza – mondta alig hallhatóan.

– Na, éppen ez hiányzott – mordult rá a kandalló előtt gubbasztó fiatal fiú. – Nincs elég bajunk még? – kérdezte fátyolos szemekkel.

– A hölgyek eltévedtek, nem hagyhattam őket a sorsukra – próbált megértést kicsikarni a gyerekeiből.

– Igen, de alig van mit ennünk – komorodott el a lány hangja.

– Ahol háromnak jut, jut ötnek is – győzködte az édesapja.

– Én nem vagyok éhes – vágott közbe Johanna. – Csak a kisasszonynak jusson néhány falat!

– Jutni fog mindenkinek – állt fel a fiatalember a kandalló mellől és az asztalra helyezte a mennyei illatú fonott kalácsot. Ekkor együtt érzően Emíliára mosolygott és hirtelen eltűnt minden fájdalom és neheztelés a tekintetéből. – Isten hozta önöket! Én Zalán vagyok. Ő a kishúgom Elena és az apánk Vili.

– Köszönjük, hogy befogadnak minket! – hálálkodott Emília. – Nem szeretnénk alkalmatlankodni, de sajnos messzire kerültünk hazulról.

– Hol laknak maguk? – Kíváncsiskodott Elena. – A ruhájukból ítélve, nem egy szerény környéken.

– Ugyan lányom, hagyjuk ezt most! Sokkal fontosabb teendőnk vannak ennél – emlékeztette Elenát. – Fel kell díszítenünk a fát, mert lassan közeledik az éjfél! S tudjátok mit jelent ez…

– Máris nekilátunk apám. Meglátod, ripsz-ropsz elkészülünk vele – kacsintott a szép Emíliára Zalán, és gyorsan elővette a karácsonyi díszeket és szalagokat.

– Segíthetünk mi is? – kérdezte Johanna, mert láthatóan védence remekül érezte magát a szerény, de annál meghittebb erdei házban.

– Természetesen – bólintott a vendéglátó és örömmel nyugtázta, hogy a gyermekei gyorsan megbarátkoztak a nem mindennapi körülménnyel.

A fát közösen díszítették fel, és amikor rákerült az égősor, Emília csillogó szemekkel nézett szét maga körül. Ilyen családról, ilyen barátokról álmodott mindig, és most itt vannak vele. Egy percig sem bánta, hogy ilyen hosszú sétára indultak aznap, mert a világ legszerencsésebb emberének érezhette magát néhány órácskára.

Másnap a szülei viszonylag gyorsan a nyomukra bukkantak és borzasztóan aggódtak miattuk. Emília eltűnése ráébresztette őket, hogy mennyire elhanyagolták a szülői feladataikat. Johanna rövid időn belül állás nélkül maradt, de kárpótlásul egy szerető családra lelt Vili, Zalán és Elena személyében. Mint később kiderült, a gyerekek édesanyja már évekkel korábban elhunyt, így valódi áldást hoztak egymás életébe.

Az Aranyosi család ettől a naptól kezdve többé nem volt szűkmarkú a szegényekkel. Évről évre egyre többet adakoztak, és minden szentestét együtt töltöttek Johanna családjával. Így történt, hogy pár évvel később Emília és Zalán egybekeltek egy hasonlóan különleges szentestén.

Megjelent:

„Nagy örömet hirdetek”

Az Irodalmi Rádió Karácsonyi antológiája 2025