Barátom, e jeles nap meghozta számodra,
amiről oly sokat álmodtál, most valóra vált:
Költő lettél, versfaragó.
Az, hogy ide elértél, sok időbe tellett,
s az út, ami ide vezetett
egyáltalán nem volt egyenes.
sokkal inkább girbe-gurba,
telve kitérőkkel, feltételes megállókkal,
míg végül megérkeztél a végállomásra,
a Parnasszusra.
Helyed a világban,
önmagad, sokáig kerested.
Most, hogy ideértél,
úgy érzed erre vágytál,
amit kerestél megtaláltad?
Most teszed, amit tenned kell,
mit szíved s eszed diktál.
Időt, fáradságot nem kímélve,
megállás nélkül írod verseidet.
Dolgoztál s dolgozol szorgalmasan,
De valahogy egy idő óta,
a kezdeti lendület alábbhagyott,
vesztett a hevéből, a lázból,
ami jellemző volt rá az induláskor.
Lettél Don Quijote de la Mancha ,
búsképű lovag, ki eltévedt
s rossz időben,
rossz helye született a világra.
Lovagból lettél tréfa tárgya
s gúnynak céltáblája , a középkor helyett
a modern világban, a huszonegyedik százaban.
Könyveid, versek otthonát, is végzetük elérte,
szemétben végezték.
Lapjaik kihullva, szerte szórva fekszenek,
szanaszét bekoszolódva.
Köztük csupán a szél bóklászik olykor,
hébe-hóba, és tán egyedül ö volt az,
ki olvasott is belőlük legalább néhány oldalt.
A lapok között akad bőven nem is kevés,
senkitől még nem érintett, nem olvasott,
otromba csizmák vastag, kíméletlen talpa által
megtaposott, meggyalázott,
szűz oldal, melyek végezték
bukottan, elhullottan,
eltemetve az utca szennyébe, sarába.
Mondd, Barátom, miért igyekeztél,
s alkottál magad nem kímélve?
Az efféle eredményt akartad,
amit elértél?
S mondd, ha elérted, megérte?
Nem sovány ez egy kissé?,
Nem kárbaveszett idő s fáradság volt
dolgoznod ezért az efféle olvasói kegyért,
mely a hála legkisebb jelét
sem mutatta feléd?
Verseid senki nem olvasta, nem becsülte,
vagy ha olvasták is egyesek,
értékeit egyáltalán nem ismerték fel.
Itt tartasz most félúton,
megtorpanva, tétován ,
tanácsot remélve,
döntésre várva,
vajon merre tovább,
melyik utat válaszd,
s melyiket hagyd el a továbbiakban?
Hiába, manapság,
a technika uralta modern világban,
nem könnyű a széplelkű költők sorsa.
Ahhoz, hogy fenn tudjanak maradni
a felszínen, és ne sodródjanak el
a zúgó szennyes árral,
meg kellene tanulniuk úszni,
és észszerű kompromisszumot kötni.
Sajnos másképp nem megy,
különben előbb vagy utóbb,
elmerülnek, elvesznek a hullámsírban.
Azok a lánglelkű költők pedig,
kik nem képesek egy tapodtat
sem engedni,
magukat itélik halálra,
vérüket folyatják,
áldozatként életüket adják
az általuk egyedül elfogadhatónak,
s igaznak tartott, elveik oltárán.
Ezek után nem maradt már
csak egy utolsó kérdés:
Vajon napjainkban egyáltalán
léteznek még effélék?
Költők, kiknek szívében él még a láng,
vagy már a parázs is kihunyt, s ahol egykor
még eleven tűz lobogott, ott most
reménytvesztett üresség honol?
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
Kedves Tonió!
Léteznek ma is költők és szerintem, ha senki se olvassa azt, amit írunk, akkor is jót teszünk vele magunknak. Gondolkodunk, a gondolataink emészthető formába öntjük, azt ide-oda feltesszük. Ha valaki mégis itt vagy ott olvassa, az öröm, de ha nem, akkor is hasznos foglalatosság volt megírni. Talán meg is könnyebbülünk attól, hogy kiírtuk mindazt, ami bennünk volt. Ha sétálunk, azt is magunkért tesszük, a semmittevés megöli a testet és a lelket egyaránt. Az ember munkára, alkotásra született és ha belegondolsz abba, hogy hány tehetséges költő/festő/szobrász/feltaláló és még hosszan sorolhatnám éhezett, volt, akit ki is végeztek, mert bölcsebb volt a kor emberénél, majd utólag felfedezték őket, akkor még se volt hiába való mindaz, amit tettek. Nem a kortársak értették meg őket, hanem az utókor.
Szeretettel: Rita