Rám omlik a nap fénye (Szonettkoszorú)

1. szonett – Monológ a naphoz

Várom a hajnal derűjét ébren,
hogy jöjjön a fény, amit elérhetek.
Sugárzó arcod mindig öröm nekem,
csókodtól csendben, békében élek.

Néha nem látom fényed, de érzem,
hasztalan vágyom akkor a meleget.
Ám akkor is ujjongok az életnek,
ha sugarad nem ragyogja lényem.

Mikor pihensz a szürke fátyol fölött,
s fényarcod függöny mögé rejtőzött,
legyen köd vagy eső, én szeretlek.

Kék éjhez feljönnek a csillagok,
hulló poruk szerte, álomként ragyog,
új reményeket hoz az álmos reggel.

2. szonett – A napfény hatalma

Új reményeket hoz az álmos reggel,
némán fázó házak felolvadnak.
Napsugarak keletről fényt bontanak,
s borús időt feledtetnek velem.

Sokáig nem láttam, hogy a nap felkel,
sírhalom felett állt egy árnyalak.
Lelkemben felépültek a tűzfalak,
s belül minden érzés jéggé dermedt.

Most árad a nap fénye, szól a rock,
ölelésre csábítanak a karok,
ezt a dalt dúdoltam tegnap szüntelen.

Szívem meghallotta a csepp reményt,
s mintha az éjre fentről szórnának fényt,
vöröslő nap kezd ontani meleget.

3. szonett – Pirkadat

Vöröslő nap kezd ontani meleget,
partot ért hideg hulláma az éjnek.
Előttem vacogva, a reggel ébred,
s benne, aranyba vont álmom remeg.

A pirkadat nesztelen érkezett,
kopott szívemmel boldogan nézek.
Elhalványul a sötétség napfényben,
de az újult kezdet csalfán lebben.

Nyitott ajtón, fáklyaként dől be a fény,
szikrát gyújt bennem a bíbor tünemény,
simogatják lelkem égi kezek.

Hajnali derű, szép üvegszilánkok,
s virulnak tőle harmatos virágok,
gomolyfelhő sincs, az ég csendélet.

4. szonett – Nappali napsugár

Gomolyfelhő sincs, az ég csendélet.
Tűzszekéren hordott felvillanó fény
kegyelme, mint egy bódító fantomlény,
reményt hozva csillapít éhséget.

Az áldott naptól létezik élet.
Delelő pír, vörös tűz, vakító fény,
cserzett bőrünk pusztító lángoktól ég,
porban élünk, üszkös törmelékben.

Az élet mintha körbe száguldana,
tökéletén csúszik a nap sugara,
talán csak illúzió szüleménye.

Felhőtlen az ég, fekszem a földön,
vigyázok, a tűzgolyó meg ne szökjön.
Lágyan ringat a csodás természet.

5. szonett – Alkony

Lágyan ringat a csodás természet,
repülünk az elvarázsolt táj felett.
A Duna csipkés rajza alant dereng,
vatta felhő nyom rá egy pecsétet.

Alkonyi nap fest mozgó tájképet,
integet az erdő, köszönt minket fent,
s ahogy a vörösarany lég kereng,
rőt fénnyel fonja át a vidéket.

Hegyek ormán ezüst tornyos várorom,
repüljünk még, repüljünk még, suttogom.
Hazám látványa szívhúrokat penget.

Ábrándokból lesznek felhős mesék.
Ha napsugár lennék, fényt vihetnék,
játékos szellő gondolatot kerget.

6. szonett – Kikeleti fények

Játékos szellő gondolatot kerget,
napsugár fut elöl, mint útjelző.
Lelkembe frissen hatol a levegő,
madarak trillázása bont csendet.

Rügyekből pattannak falevelek,
árnyat alkot a nap, mint varázsvessző.
Virágos vidéken egy fa égbe tör,
s a pajkos felhők bárányt terelnek.

Égi parázs ér újuló földet,
kiskapuban már a kikelet zörget,
tavaszi szél illatokat seper.

A vidék elhagyta téli köpenyét,
szárba szökkennek szerelmes mesék,
a fény hangulata beburkol engem.

7. szonett – Tavasz

A fény hangulata beburkol engem,
vadvilág éneke zeng a lápon.
Tájképet fest a természet vásznon,
hozza sárga bolygónk az ecsetet.

Akácerdő lombja vonzza szemem,
zöld élet sarjad a csupasz ágon,
gólyák békát lesnek az ingoványon.
A felhő a szellővel együtt nevet.

Langy eső duzzasztja a rügyeket,
napsütés gyógyítja a téli sebet.
A szürke, havas idő már enyészet.

Sóhajjá eped szívek forrósága,
szárnyakat varr a szerelem magára,
bohó napsugár űz kék lepkéket.

8. szonett – Naptól olvadó táj

Bohó napsugár űz kék lepkéket,
arany színű fény szövi át a csendet.
Olvadó táj, szomjas szárazság mereng,
búzamezőt ringat a természet.

Forró érzéstől ujjong a lélek,
örömömben a világot ölelem.
A gyümölcsillattól részeg leszek,
szerető szememmel a napot nézem.

De nemsoká tüzesebb lesz az élet,
megvonaglik a száradó földkéreg,
záporért sír a rezgő levegő.

Ám a csacska hullámok a tó partján,
ringó gyümölcsök szépsége a fán,
ettől szebbet nem fest tájképfestő.

9. szonett – Augusztusi délibáb

Ettől szebbet nem fest tájképfestő:
A lemenő napfény a horizonton
felragyog, hogy ez a nyár elbúcsúzzon.
Gyülekezik néhány gomolyfelhő.

Ezüst esőt hoz talán, hogyha felnő,
s hogy dalom forró éjről álmodozzon,
ezerrel tűz a nap az égbolton,
tüzes szívem a kopár földre dől.

Gémeskútnál zajong a madárvilág,
és előttem feltűnik a délibáb,
káprázat az, messzeségbe elvesző.

Dobogó ménes fut a Hortobágyon,
poros úton repülnek sólyomszárnyon,
az angyali szeretet érezhető.

10. szonett – Őszi lélekbéke

Az angyali szeretet érezhető.
Mikor ezüstkék szárnyon békességet,
mosolyt hoznak égi jövevények,
karjukban ott pihen a jövendő.

Felhőn fújja szekerüket egy szellő,
s utaznak a hajnali derengéssel,
fényhullámon az angyali lények,
jöttükre csendül kint a szélcsengő.

Hulló lombok között halkan lépnek,
s mikor viharos lelkek békét kérnek,
szivárvány őszön reményt cipelnek.

A nap fényében, melegükben élek,
írok szeretettel róluk meséket.
Évszakok szórják rám a színeket.

11. szonett – Színes falevelek

Évszakok szórják rám a színeket,
a nap avarcserepet tör széjjel.
Búskomor levélre rozsdás árny fészkel,
s a barnás levelek fázón zizegnek.

A parkban ábrándokat kergetek,
hideg arcával és kaján kéjjel
b rám a tűnő nap sápadt fénnyel,
sugarai már álmosan reszketnek.

Vágyaim a trópusok felé szállnak,
ám itt a képzelt képek is fáznak,
szél burkolja őket hideg ködbe.

Lelassul az ősz az időkerékben,
most még megcsillan a fény a bércen,
holnap fehér hó száll majd a földre.

12. szonett – A tél virágai

Holnap fehér hó száll majd a földre,
bársonyt terít a szikrázó fényesség,
milliónyi apró csoda szívbe ég,
ahogy ráhull minden csupasz rögre.

A nap szemet vet a hógömbökre,
kemény jég neki a mesés ellenfél,
s a győztesre várva egy kissé ledér
hógömb dércsipkét készít gyönyörködve.

Házakhoz érve, csapodár hajlama
űzi egy jégvirághoz, kis kalandra,
együtt várnak karácsonyhoz öltözve.

Mi is vágyunk hópelyhes ünnepre,
új világra, melegre, szeretetre,
tisztára mos az ég kristályos könnye.

13. szonett – Évszakok

Tisztára mos az ég kristályos könnye,
utána kisüt a nap perc alatt.
Szerelmesen nézem a napsugarat,
fényt hoz be a szürke ködbörtönbe.

S a képzelet száguld a jövőbe…
Zöld álom hull majd a rétre tavasszal,
múltán a nyár sújt a tájon arannyal,
és az ábrándok forrón pörögnek.

Most bordó őszi levelek hívnak,
csodás fehérrel a havas fák írnak,
a nap tesz hozzá ezüst színeket.

Érzem a négy évszak varázserejét,
minden fényes színe verseimben ég.
A napfény foglyul ejtette lelkemet.

14. szonett – Remények

A napfény foglyul ejtette lelkemet,
borulnak rám könnycseppes érzések.
nyugalommal hajtom le fejem éjjel.
Tudom: feltöltött a fény meleggel.

Álmomban ott állsz, velem együtt leszel,
hideg szél jöhet, csúszhatunk jégen,
és ha villámként fény suhan az éjen,
égfényes kötés lesz a szerelem.

Majd mikor hasad a bíbor hajnal,
felkúszik az égre kevélyen a nap,
onnan les rám nevető szemével.

Egy napsugár kintről, megbűvölten
nézi magát a szobai tükörben.
Várom a hajnal derűjét ébren.

15. szonett – Rám omlik a nap fénye (Mesterszonett)

Várom a hajnal derűjét ébren.
Új reményeket hoz az álmos reggel.
Vöröslő nap kezd ontani meleget.
Gomolyfelhő sincs, az ég csendélet.

Lágyan ringat a csodás természet.
Játékos szellő gondolatot kerget.
A fény hangulata beburkol engem.
Bohó napsugár űz kék lepkéket.

Ettől szebbet nem fest tájképfestő.
Az angyali szeretet érezhető.
Évszakok szórják rám a színeket.

Holnap fehér hó száll majd a földre.
Tisztára mos az ég kristályos könnye.
A napfény foglyul ejtette lelkemet.