Sarkából kifordulva
Nem vagyok jegesmedve.
Mégis minden reggel úgy ébredek, mint egy jegesmedve. A jég hideg szaga, a szél szúró érintése, a vakító fehérség – ez a valóságom, pedig nem ezt választom, mindig máshogy döntök.
A bundám fehér. Ez az egyetlen bűnöm. Ha közelebbről néznék, látnák benne a sárgás árnyalatot, a barnás aljszőrzetet, de az emberek nem néznek közelről. Távcső, helikopter, háló – ez az ő szemük. És amikor meglátnak, elhangzik a szó: „jegesmedve”.
Egyszerű képlet ez nekik: fehér = hideg. Hideg = északi sark. És máris repülök, csúszok, csörömpöl a ketrec, a jég újra ott van a lábam alatt.
Pedig nem ide tartozom. A testem más ízeket kíván: a nyár zöld szagát, a bogyók édességét, a fák árnyát. A hegyek lankáit, nem a jégpáncél kietlenségét. Minden idegszálam délre húz, de az emberek minden mozdulatomban az északot látják.
És minden tél végén – amikor a fény hosszabban marad, és a szél már nem metsz olyan élesen – útnak indulok. Lassan, kitartóan. Tudom, hogy el fogok jutni oda, ahol a hó nem parancsol, ahol a színek visszajönnek a világba.
Aztán jönnek. A motorok zaja először távoli, aztán körbevesz. A szaguk, az érintésük, a háló ráfeszül a testemre.
Újra hallom a szót: „jegesmedve”.
Nem vagyok az.
De nem számít.
És újra itt vagyok.
A jégen.
Ahonnan holnap megint elindulok.
Sziszi…
Dél felé menni mindig ugyanazzal kezdődik.
A jég pereménél állok, és figyelem, ahogy a tenger lassan, nehézkesen hullámzik. Az első lépés a vízbe hideg, mint a valóság, amit nem akarsz elfogadni. A második már kevésbé. A harmadiknál megpróbálom elfelejteni, honnan indultam.
Úszom, gázolok, haladok. Napok telnek így, amíg a fehér a háttérbe szorul, és előbújik a világ. Először csak egy szürke kő, aztán egy zöld fűcsomó. Majd a fák. És amikor megérzem az első szélfuvallatot, ami nem fagyott szagú, hanem földízű, tudom: közeledek.
Ez az a rész, ami miatt érdemes újra és újra nekivágni. A hegyoldalban érett bogyók, a patak, ami nem jégtömbök között csordogál, hanem kövek közt. A madarak, amik nem kiáltanak, rút pingvin módjára, hanem énekelnek. És a fény – más a fénye itt. Simogat, nem szúr.
Aztán jön a zaj.
Mindig ugyanott.
Mindig ugyanaz.
A motorok mély, zúgó hangja. A fém csattogása. Az emberek szavai – nem értem, de tudom, hogy rólam beszélnek. Megint a szó: „jegesmedve”. És mire felfognám, újra ott a háló, a ketrec, a hideg fém a bundámhoz simulva.
Már nincs harag bennem. Az is elfárad, mint a test az úszástól. Marad helyette a rutin: dél felé, elfognak, visszavisznek, és újrakezdem.
A kör bezárul.
És a felnőtt élet talán nem is más, mint ezt a kört megtanulni bejárni – anélkül, hogy bárki engedélyt adna rá, hogy kiszállj.
…fuszi
Régebben próbáltam mindig elhitetni magammal, hogy a délre vezető útat utoljára teszem meg. Már meg se próbálkozok ezzel a gondolattal élni.
Nem mondom, hogy most majd ügyesebb leszek, hogy elkerülöm a zajokat, hogy észrevétlenül suhanok el az emberek mellett. Tudom, hogy nem így lesz.
Elindulok, mert nem tudok mást tenni.
A víz csípős, de nem figyelek rá. A testem tudja a mozdulatokat.
Délre érek, és minden ismerős. A bokrok íze, a nap melege, a szél illata. Már nem lep meg, de még mindig jó.
Aztán újra a zaj.
A háló.
A ketrec.
Nem küzdök. Nem azért, mert feladtam, hanem mert tudom: a körnek ez is része. A fém hidege, az utazás vissza a fehérbe. A kezdőpont, ami csak a véletlenen múlik, hogy végpont is lesz-e egyben.
Ahogy a jég peremén ismét ott állok, rájövök, hogy ez nem büntetés. Nem is próbatétel. Ez maga az életem. És ha valamiért érdemes élni, az nem az, hogy egyszer végre ott maradjak délen.
Hanem hogy újra és újra elinduljak.
Nem a cél a lényeg.
Hanem az út.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!