A messzi eget alkotó művészek kiborították festékes vödreiket és vígan pamacsolni kezdtek ecseteikkel, hogy sötétebb és bolyhosabb pulóvert aggassanak a játékra gyülekező felhőkre. Szél sugdolózott a fák lombjai között, hogy a titkoktól megvadulva fékezhetetlen vad táncot lejtsen, felkavarva a szürke aszfalt száraz köhögésének porát. A Duna tajtékzó habjai tolongtak, bukdácsoltak és lökték egymást a part felé, nagyot nyújtózva az elkerülhetetlen égi áldásért. Hirtelen vakító fény szikrái pattogtak vissza a házfalakról és az árnyékok hangos, dübörgő léptekkel húzódtak be fedezékeik alá. Nehéz cseppekben zuhanni kezdett az ég frissítő szomorúsága és kövér tócsákat formált, hogy azok tükreiben viszontláthassa magát. A vihar szorosan magához ölelte a várost.
Author: Nagy Róbert
Mindig hittem abban, hogy a tettek mozgatják a világot — de minden tett előtt ott áll egy szó. Egy szó, amely bátorít, amely megnyugvást ad, amely szerelmet vall helyettünk, vagy amely elkísér a búcsú pillanatában. A szavak legszebb formája számomra a költészet. Az ember egészségére pedig a kimondatlan szavak a legkárosabbak. Gyűjtögetjük őket, cipeljük magunkkal és ha nem vigyázunk, feltornyosulnak, majd ránk dőlnek és elnyomnak. Ha már teljesen kifogytunk a szavakból, akkor sem kell félnünk, mert amit nem tudunk elmondani, azt már valaki versbe öntötte… szeretném, ha egyszer valaki az én versem soraival mondaná el, mind azt, amit érez. Az én múzsám maga az élet, buzgó, lüktető, színes és végtelen, de túl zajos is, aki mellett nem jutok szóhoz. Az én múzsám maga a halál, csendes, vigasztaló, szelid és örök, aki már nem halja ha szólítják. Ezek az én kimondatlan szavaim, ezeket öntöm versbe, mert a költészet a szavak legtisztább, legszebb alakja: az a hely, ahol a lélek megmutathatja magát, ahol a kimondhatatlan is hangot talál. Amikor a legmélyebb érzések énekké válnak. Az utolsó hely, ahol még beszélhetünk az élettel és a halállal. Nagy Róbert vagyok és köszönöm, ha olvasol.
Egy válasz
„Nehéz cseppekben zuhanni kezdett az ég frissítő szomorúsága és kövér tócsákat formált, hogy azok tükreiben viszontláthassa magát. A vihar szorosan magához ölelte a várost.”
A városi ember ritkán szereti az esőt, pedig arra gyakorta szükség van, de nem tudja, mert az üzletben vásárol, nem a természet közelében él.
Szeretettel: Rita
0