Kéz a kézben, szél a fűben
Könny a búban, szomorúan, szomorúan
Vártalak nem jöttél, itt voltam elmentél
Álmodtam nem vagy már, elmúltál, elmúltál
Eső a nyárban, cipő a sárban
Gyolcs a sebben, befedtem, befedtem
A holnapra emlékezz, beszélek ne kérdezz
Mennem kell, marasztalj, vígasztallj, vígasztallj
Ének a csendben, csók a sötétben
Holdfényben csillagok, úgy ragyog, úgy ragyog
Elédbe nem mentem, siettem elkéstem
Levegőt nem kapok, meghalok, meghalok
Folyónak medrében, szemednek tükrében
Rohanó pillanat, itt maradt, itt maradt
Emléked megőrzöm, szívem lett a börtön
Néked én nem vagyok, csak éjjelek s nappalok
Author: Nagy Róbert
Mindig hittem abban, hogy a tettek mozgatják a világot — de minden tett előtt ott áll egy szó. Egy szó, amely bátorít, amely megnyugvást ad, amely szerelmet vall helyettünk, vagy amely elkísér a búcsú pillanatában. A szavak legszebb formája számomra a költészet. Az ember egészségére pedig a kimondatlan szavak a legkárosabbak. Gyűjtögetjük őket, cipeljük magunkkal és ha nem vigyázunk, feltornyosulnak, majd ránk dőlnek és elnyomnak. Ha már teljesen kifogytunk a szavakból, akkor sem kell félnünk, mert amit nem tudunk elmondani, azt már valaki versbe öntötte… szeretném, ha egyszer valaki az én versem soraival mondaná el, mind azt, amit érez. Az én múzsám maga az élet, buzgó, lüktető, színes és végtelen, de túl zajos is, aki mellett nem jutok szóhoz. Az én múzsám maga a halál, csendes, vigasztaló, szelid és örök, aki már nem halja ha szólítják. Ezek az én kimondatlan szavaim, ezeket öntöm versbe, mert a költészet a szavak legtisztább, legszebb alakja: az a hely, ahol a lélek megmutathatja magát, ahol a kimondhatatlan is hangot talál. Amikor a legmélyebb érzések énekké válnak. Az utolsó hely, ahol még beszélhetünk az élettel és a halállal. Nagy Róbert vagyok és köszönöm, ha olvasol.
Egy válasz
„Emléked megőrzöm, szívem lett a börtön
Néked én nem vagyok, csak éjjelek s nappalok”
Szomorú, szép soraid értéssel és megértéssel olvastam.
Szeretettel: Rita