Éjszaka érkezem. A város mögöttem már elaludt, de itt a fények ébren tartanak mindent: villognak egyre a lámpák, lobog a szélzsák, irányt mutatnak valakinek. Nekem nem, mert én nem tartozom ide. Igazából senki sem, ez a hely a senki földje. Mindenkinek szól, és épp ezért senkié sem. A reptér olyan, mint egy közös szoba, ahol senki sem lakik, mégis mindenki hazajön ide egy pillanatra.
A csarnokban arcok suhannak el mellettem. Egyiket se ismertem, de mindegyiket láttam már. Van, aki fényes cipőben szedi hosszú lépteit, és van, aki farmerban csoszog. Divatos itt minden stílus, mert mindegyik csak ideiglenes. Hallom, ahogy körülöttem különféle nyelveken beszélnek, németül, portugálul, törve oroszul. A sorban előttem egy férfi a pénzváltónál számolja újra meg újra a bankjegyeket, egy kislány pedig a plexihez nyomja a kezét, aztán hirtelen elneveti magát.. Elteszem ezeket a pillanatokat, mert bármikor elővehetem őket, hiába nem az enyémek.
A reptér könnyen elhiteti magáról, hogy mindent le lehet tenni. Hogy a gondok ott maradnak a városban. Otthon. A konyhapultról nem követ a kávéfolt, vagy a bent felejtett zsebkendő a mosógépből. Itt nincs múlt, csak jelen, amit meg lehet hosszabbítani egy járat késésével. Leülök, és úgy érzem, a táskám, amit hordozok magammal könnyebb lett. Pedig nem, a problémáim ott vannak velem a bőröndben, összehajtogatva. Átcsúsznak bármilyen szkenneren, feltűnés nélkül hordozom őket magammal. Itt valójában nem megoldásra jutok, csak időt nyerek.
Felszáll egy gépmadár, neki már könnyebb. Egy pillanatra irigylem. Úgy tűnik, neki könnyebb. Pedig nem. Odafent ugyanolyan nehéz. A felhők fölött ugyanazok a gondolatok szorítják a mellkast, mint a buszon. Csak a kilátás más.
Mégis, jó most itt lenni. Szeretem, hogy senki sem kérdez. Szeretem, hogy itt láthatatlan lehetek, és mégis része valaminek, ami nálam sokkal nagyobb. Tudom, hogy nem tarthat örökre, de legalább néhány órányi időt nyerek, amíg eljátszhatom, hogy hogy minden más.
Amint kihirdetik a járatomat, elindulok a folyosó felé. Az árnyékom a fényekben a hátam felé fut, mintha még nézni akarná tovább a csarnokot.
Jó, hogy van ez a hely. De az is jó, hogy az egész világ nem egy reptér. Ha túl sok időt lennék itt, rájönnék, hogy valójában örülök a kávéfoltnak a pulton, vagy a fehér szöszöknek a frissen mosott ruhákon. Ha mindenhol olyan rend lenne, mint itt, abba beleőrülnék. Én is csak azért tudok itt lenni, mert végső soron vissza kell mennem valahova.
A motor dübörgése felkavarja a gyomromat, a testem beleremeg, ahogy a gép elrugaszkodik. A fények lassan hátracsúsznak alattam, mintha a város és a gondjaim együtt húzódnának egyre távolabb. De tudom, hogy nem maradnak ott, a bőröndben jönnek velem. Amikor a gép elhagyja a betont, és a lámpák egyre távolabb villognak, tudom, hogy ideiglenesen megszabadultam. És azt is, hogy ami fontos, az megvár a terminál kapujában visszafelé. A reptér nem old meg semmit. Csak ad egy kis haladékot, amíg elhiszem, hogy egyszer talán könnyebb lesz. És a dolgok kordában tartása néha épp elég.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!