Három héttel ezelőtt

Három héttel ezelőtt

Aznap eltört az esernyőm.
Nem drámaian, nem filmszerű lassításban – csak egyszerűen feladta. A szél megcsavarta, az eső pedig zuhogott, mintha valaki odafent direkt túlzásba vitte volna a jelenetet.

Én meg ott álltam, vizesen, bosszúsan, és arra gondoltam: na persze, pont ma.

Mégis elértem a villamost.
Ez már önmagában egy apró csoda volt.

Felszálltam, és beszélgetni kezdtem egy lánnyal. Kedves volt, pár megálló után leszállt, az élet ment tovább. Azt hittem, ennyi volt az egész történet.

De nem.

Volt egy másik lány is.
Ő végig utazott.

Amikor leszálltunk, és az eső még mindig könyörtelenül esett, egyszer csak felajánlotta az esernyőjét. Nem nagy gesztusnak tűnt, mégis az volt. Olyan természetesen tette, mintha ez lenne a világ legmagától értetődőbb dolga: nem hagyunk valakit bőrig ázni.

Beszélgetni kezdtünk.
Semmi erőltetett, semmi „nagy mondás”. Csak szavak, nevetések, félmondatok. Azok a beszélgetések, amik nem akarnak többnek látszani, mégis nyomot hagynak.

Aztán jött egy nő.
Megkérdezte az időt.

Nem mondtam.
Csak megmutattam.

Erre ő teljes komolysággal visszaszólt:
– Hazudtál, mert nem mondtad, hanem mutattad.

Egy pillanatra minden megállt.
Az eső, a lépések, a gondolatok. Aztán nevetés lett belőle – mert néha az élet abszurd humora pont akkor érkezik, amikor nem számítasz rá.

A lány mosolygott.
Én is.

Később kiderült, hogy vannak közös ismerőseink. Ez megint csak meglepett. Mert mennyi ember él ebben a városban, és mégis… pont ő, pont ott, pont akkor.

És ilyenkor jön a kérdés, amit nem lehet csak úgy elhessegetni:

Vajon volt oka annak, hogy találkoztunk?
Vagy tényleg csak a véletlen volt?

„Néha nem azért történnek dolgok, hogy örökre megváltoztassák az életed.
Néha csak azért, hogy emlékeztessenek rá: nem vagy egyedül.
És hogy még egy eltört esernyő is lehet egy találkozás kezdete.”

Talán Isten nem szólt semmit. De talán lehet egy új kezdet is. ☔✨

Author: Tóth Brigitta

Kedves Olvasók! Brigitta vagyok, egy fiatal lélek, aki az írásban és a művészetekben találja meg a világ valódi jelentését. Minden szó, minden mondat egy apró darabja annak a végtelen mozaiknak, amelyet az élet formál körülöttem. Az alkotás számomra nem csupán kifejezésmód, hanem egy utazás – egy belső táj, ahol a gondolatok szárnyalhatnak, és az érzések formát ölthetnek. Művészetemben az érzelmek finom szálait igyekszem megragadni. A vers az a tükör, amelyben a lélek színei tükröződnek, a próza pedig a világ szépségét és árnyait meséli el. A festészet titkai, a színek és formák harmóniája mindig is lenyűgöztek, és sokszor ezek a hatások köszönnek vissza az írásaimban, ahogyan a szavak is megpróbálnak egy-egy képet, egy-egy pillanatot megörökíteni. Szeretem a csendes, ámde mélyebb rétegeket keresni az életben: a törékeny, de erős emberi kapcsolatokat, az érzelmek árnyalatait, a finom, szinte észrevétlen szépséget, amit a legtöbben hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A művészetek azok a kulcsok, amelyek segítségével beléphetünk a lélek legmélyebb zugaiba, és talán egy kicsit jobban megérthetjük magunkat és másokat. Ez a blog az én kis világom, ahová meghívlak benneteket is. Itt megosztom veletek az alkotásaimat – verseimet, történeteimet, érzéseimet –, és remélem, hogy együtt egy olyan közösséget alkothatunk, ahol a művészet nem csupán...