A szürke égbolt fátyolként szűrte meg a fáradt, december végi napfényt. A régi épület sötéten magasodott, de egy-két ablakán át kipislákolt a villany. Itt laktak az egykori béresek utódai. A telepi istállókat vastag hóréteg borította, a tetőkről hosszú jégcsapok lógtak. A leeresztett szélfogók melegen tartották a lovakat, a marhákat és juhokat.
A középső építményből gyereknevetés hallatszott. A szalmabálák között három kislány üldögélt, és kacagtak, mintha övék lenne a világ. Kopott kabátjukon néhány szalmaszál csüngött, vizes kesztyűik a rúdon száradtak, a sapkáik mellett. Tehénillattal kevert meleg gőz gomolygott a levegőben és jól hallatszott az állatok mocorgása.
– Akkor félretoltam a szénakupacot és megláttam a Riskát – mondta büszkén Míra. Elégedetten hátradőlt a szalmán és kipirosodott orrával nagyot szippantott az istálló párájából.
– Nem is a Jézuska volt – magyarázta ikernővére szavait Mara. Fagytól vöröslő kezével megigazította a copfját, majd ő is kényelembe helyezte magát.
– Jó nektek, ha várjátok a Jézuskát! – sóhajtotta Ditte és egy mosolyt küldött újdonsült barátnői felé. Látva kérdő tekintetüket hozzátette: – Én is várom, de eddig nem találkoztam vele. Igaz, ajándékot mindig ad. Nektek mit hozott tavaly?
– Bakancs, kesztyű, kötött sapka és sál – sorolta Mara a legutóbb kapott holmikat.
– Meg egy mesekönyv kettőnknek – egészítette ki Míra. – És te mit kaptál?
– Én egy pulcsit – szólt Ditte, majd másik témára terelte a szót: – Azért idebent sokkal jobb, mint kint. Ez a ti helyetek?
– Igen, és csak az jöhet be, aki tudja a jelszót – szólt határozottan Míra. – Aki kimondja, azt nem éri baj.
– Csillagvirág a jelszó – kotyogta ki Mara, majd hirtelen szája elé kapta a kezét.
– Csillagvirág! – vágta rá Ditte, majd mindhárman újból nevetni kezdtek. Aztán halkan megismételte: – Csillagvirág.
– Akkor maradhatsz – engedélyezte Míra. – Szerintetek mit játsszunk?
– Mondjunk titkokat! – javasolta a fiatalabb iker.
– Az nem játék – minősítette a testvére, és Dittére nézett.
– Inkább mondjuk el azt, idén milyen ajándékot szeretnénk! – szólt a lány. – Vagy csináljunk karácsonyfadíszt szalmából!
– Előbb a kívánság, aztán a dísz – döntötte el Míra. – Kezdem is. Én azt kérem, hogy az összes kiscica itt maradhasson a telepen és a kisegerek is, amíg nem tesznek kárt.
– De hát itt vannak – csodálkozott Mara. Látta, amint a másik két lány szomorúan összenéz. Tekintete ekkor az istálló sötét sarkába tévedt. – Én egy szép piros ruhát szeretnék. Meg azt, hogy mindig égjen a villany. Ditte, te mit kérsz?
– Azt, hogy soha ne legyek egyedül – szólt a lány és elgondolkodott.
– Sosem vagy egyedül. Igaz, apukád és anyukád nem itt laknak, de a nagymamáddal lehetsz – jegyezte meg Míra. Hirtelen elhallgatott. Együttérzőn nézett Dittére, mintha rájött volna valamire.
– Hol vannak? – tolakodott a kisebbik iker és kissé előre hajolva várta a választ.
– Apukám a sok munkája miatt nem ér rá ideutazni és anyukám sem jöhet. Messze van és állandóan gyerekeket gyógyít – Ditte kis időre elnémult, ujjaival a kabátja mandzsettáját morzsolgatta. Egyetlen pillanatra nehézzé vált körülötte a levegő. Aztán hirtelen felkapta a fejét, erőltetett vidámsággal összecsapta a tenyerét: – Na! Kezdhetjük is! Kié lesz a legszebb dísz?!
A lányok sapkájuk bojtjából vékony fonalakat húztak ki, ezekkel rögzítették az összehajlított szalmaszálakat. Hihetetlen tempóban készítették a karácsonyfadíszeket. Míra csillagokat, Mara angyalkákat, Ditte pedig szíveket alakított.
Mire elkészültek, a nap már régen elbújt valamelyik szürke felhő mögé. A lányok kiléptek a fagyba. Arcukat a csípős hideg kipirosította, lábuk alatt ropogott a hó. Elindultak. Mindegyik istállóba vittek egy-egy ékességet. A közelben álló havas-jeges fenyőfát is feldíszítették. Legvégül betértek a sötéten tátongó épület szoba-konyhára alakított apró szükséglakásaiba. Hamarosan valamennyi ablakból fény áradt a külvilágba. Elkezdett havazni. A hókristályok ragyogva szálltak a földre, beterítették az egész környéket. A felerősödött szél megtáncoltatta a díszes fenyőfát. Először egy villódzó havas szívecskét sodort magával, aztán felkapott néhány fénylő angyalkát is. Utoljára megforgatott egy szalmaszálakból készült csillagot – a Csillagvirágot –, majd felemelte, mintha üzenne: a lányok titka tovább él. És már repítette is őket tovább a hideg égbolton a távoli csillagok és angyalok felé.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.

2 Responses
Kedves Judit!
Visszarepítettél egy nehezebb, de őszintébb és szebb világba. Tetszéssel olvastam az alkotásod.
Áldott, békés, szeretetteljes karácsonyi ünnepeket kívánok!
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Elnézésedet kérem a megkésett válaszért. Nagyon köszönöm a kedves visszajelzésedet és a jókívánságokat. Örülök, hogy megszólított az írásom.
Szeretettel: Judit