Szívemet terhelik a szavak,
Gyönge kezemben csak erő helye maradt.
Gyermekként vízben álltam, de nem éreztem,
Felnőttként átfázva mászkálok szétesve.
Haladtam a meleg és otthon érzés felé,
Szülőhazámtól egyre messzebb kerülvén.
Új életet keresek, traumáim hátrahagyva,
Hátha új erőm és énem szárnyat adnak.
Utam még hosszú, de már nem kell egyedül járnom,
Többé nem kell, hogy a boldogság is fájjon.
2025.12.24.
Author: Szebeni Zsófia
,,Szívem cafatjait szedegetem egyik kezemmel a földről, a másikban egy tollat és papírt tartok.” Remélem azokhoz fognak eljutni őszinte műveim, akinek szükségük lesz majd rájuk és segíthet rajtuk. Szebeni Zsófia Erzsébet, 2006. január 15.