fehér selyempalástját
leterítette már a tél,
hó pereg a fákról,
szélorgona zenél magasban sziporkázik,
ezüstös boltozat,
hajlik áttetszőn,
ég kékje alatt fagy fogja át a tájat,
el nem ereszti,
mint test a lelket,
szorosan öleli jégpáncél csermely,
nyaramat feledi,
szívem zúzmarában,
a hideg emészti csillan még az erdő
napnyugta előtt,
árnyék száll az ágra,
fogyó hold feljött... nyomodban megyek,
nem látom arcodat,
hó pereg a fákról,
éjlepel alatt 2022.12.11
kép forrása: Pixabay
Author: Adorján L. Zoé
Vannak átélt pillanatok, amelyek újjászületve az írásban testesülnek meg… és vannak pillanatok, a még meg nem éltek, amelyekkel sarjadó írásaink halmoznak el. Mindannyian írunk és olvasunk a kiapadhatatlan forrásból, ahol: mindig miénk a pillanat! Teljességében…


4 Responses
téli hóesésben egyedül baktató,
erdőszélén járón érzőn gondolkodó
hideg, és mégis nagyon meleg sorok ezek…
a csendben,
amelyben lépek,
minden nyomban még,
érzem melegét,
s a hó alatt szunnyadó
föld melegét…
Előttem megy a kedves, lábnyomába lépek, így biztosan vele egyszer haza érek. Zuzmara szívem forró lesz újra, átmelegíti azt szerelmem csókja.
Remek soroid tetszéssel olvastam. Csodás hasonlataid mindig minőségivé, költőivé teszik a gondolataid. (selyempalást, szélorgona, jégpáncél csermely, stb.)
kedves Rita, köszönöm szépen! a történet szépen továbbszövődött. a vége, az már a Te történeted, és örülök, hogy örömöt leltél benne. 🙂
szeretettel, Zoé