Falu végén nagy a vígasság.
Megkezdődött, s egy ideje
tart immár
a várva várt éves vásár.
Akad itt mindenféle finom dolog
szemnek s szájnak való.
Ehetsz ihatsz itt kedvedre,
akár tömheted magad degeszre,
innen biztos nem távozol éhesen.
Az is biztos hogy szomjad felejted,
miután elhagyod e helyet,
itt garantált minden,
unalomnak helye nincsen,
a látnivaló ezernyi.
Mindent megnézni
tövéről hegyire
jócskán kimeríthet.
És ha már elfáradtál,
leülhetsz egy padra,
itt megpihenhetsz.
De tudok ennél jobbat
gyere oda,
ahol a körhinta áll.
Aprók, és nagyok jönnek ide,
megnézni,
megcsodálni,
a vásár
híres-neves attrakcióját,
a magasban forgó
láncoshintát.
Ha fel akarsz ülni,
figyelj erősen,
s ha ügyes vagy
talán találsz még
üresen maradt széket,
és ha kinéztél egyet,
várd meg míg leáll a hinta.
S ha megállt, rohanj a székhez,
kapd el hoppp megvan!
Ülj bele, és várj amíg indul!
Ezután már sok dolgod nincsen.
Kapaszkodj erősen, két kézzel,
nehogy a székből kiessél!
És lám, indul is a hinta, egyre jobban
emelkedsz a magasba,
nézz fel, röpül máris száll a széked,
egyre gyorsabban
forogva,
körbe-körbe,
egyre jobban,
tekeregve,
egyik szék, a másik után.
Majd egymást megelőzve,
jobbról balra,
majd fordítva,
balról jobbra,
egyre jobban
pörögve,
táncolva.
Miután már
biztosan ülsz
a székben,
s onnan félve lenézel,
piciny emberek
fájó szívvel
a hintázóknak,
nekik, neked
integetnek.
Nézik forgó széked,
miközben irígyelnek téged,
és azt gondolják,
ez ám az élet:
repülni, szállni a légben,
fenn az égen,
csillagokhoz közel,
gondtól, bajtól szabadulva
szabadon szállva,
minden rosszat
hátra hagyva,
elengedve, innen fentről.
hagyni hullani
a problémákat,
elfeledni mindörökre.
S kacagni rajta, lám, mily könnyű
a bajt, a rosszat másra hagyni,
tőle örökre, búcsút venni,
temetni a sárba, s az út porába.
Közben a hinta
meg nem áll,
forog tovább,
szüntelenül
újabb s újabb
köröket leírva
emberektől, gyerekektől
megrakottan.
Maga a hinta
két tengelye körül forog
nehézkesen, nyikorogva,
nyekeregve, nyöszörögve,
mintha sírna, de hiába is
is panaszkodna,
megértő fülekre nem találna.
Ezért aztán
jár tovább a öreg hinta,
nyöszörögve.
pedig kedve volna másra,
de a gazda szava parancs,
számára helye nincsen
semmiféle, akárcsak
egy kicsiny változásnak.
Akik ülnek fenn a székben
együtt forognak, perdülnek
a hintával.
Közülük némelyek
gyomra felettéb kavarog,
nem bírván
a forgatagot,
na meg az előbb evett
zsíros lángost.
E gyomorfájósak csendben
imákat mormolnak,
s csak egyet kívánnak:
mielőbb szilád talajt tudni lábuk alatt,
földet érni.
A székből gyorsan kiszállni,
s e szörnyű hintától messzire szaladni.
És elfeledni mindent, de mindent.
Nem csupám e hintát,
de a világ minden búját baját!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
Kedves Tonió!
Már szinte attól beszédültem, ahogy olvastam. Gyerek koromban a Templom téren – mely központi helynek számított- jöttek a búcsúsok. Szerettem hintázni, hiszen édesapánk nem csak az udvarra készíttetett, hanem telente, még a konyhából a szobába is hintázhattunk. Rendkivül aktív és ügyes gyerek voltam, még a háztetőre is felmásztam, a pince tetejéről ugrottam le, fociztam a fizukkal, szánkáztam, egyszóval nem volt olyan mozgás, amiben ne lettem volna benne, de a körhinta sohasem vonzott. Mégis egyszer felültem rá. Mögöttem egy fiú ült, aki utólérve bepörgette a hintám, így duplán pörögtem. Mire végre megállt a hinta, se leszállni se a lábamon megállni nem tudtam, viszont annyira rosszul voltam, hogy az még hetetik kitartott. Nézni se bírom. Még a buszon, villamoson is csak az úttal szembe ülök be, mert ha bármi is kanyarodik már megzavar, nem tudok háttal ülni.
Átvitt értelemben az életben is be tudnak így pörgetni bennünket emberek, csak azokat nem, vagy csak utólag vesszük észre. Egyik veszélyesebb, mint a másik.
Jobb nem beszállni a körhintába.
Szeretettel: Rita