Sosem teszem le a tollat,
Lehet csak elrakom oldalra,
Lelkemből egy darabot otthagyva,
Hol boldogságom is porlad.
Miért szomorúak a verseim?
Valami nagyon kezd megromlani.
Vagy életem kezdem elrontani?
Az ép ész lassan elveszít.
Szeretnélek szeretni, de nem lehet,
Az élet ironikusan szenvtelen.
Szerinted reményünk elveszett?
A bizonytalanság mindenhonnan elkerget.
Barátaimnak hálás vagyok,
Élet térképét kinyitják, s felém tartják,
Még a nagyítót is átadják,
Mert a jó úton nem leszünk rabok.
Remegve pánikoló kezem megragadják,
De várj, a hátamba mélyedt egy kés,
Amit a legjobb barátnőm még ki is tép,
Ki hazug áruló, s a többiek létét tagadják.
Csalódtam benned, de nem mondhattam.
Hátam mögött hamis szálakat forgatsz.
Mint testvéredet, szakadékban otthagysz,
És én meddig utánad rohantam!
Nevetsz miközben tönkre teszel másokat,
Búcsúm véges és ideje esedékes,
Emlékeink sziklaként merül a tenger fenekére.
De mondd. Mikor fedezed fel a csinált károkat?
2025.10.20.
Author: Szebeni Zsófia
,,Szívem cafatjait szedegetem egyik kezemmel a földről, a másikban egy tollat és papírt tartok.” Remélem azokhoz fognak eljutni őszinte műveim, akinek szükségük lesz majd rájuk és segíthet rajtuk. Szebeni Zsófia Erzsébet, 2006. január 15.