Vidám hétfő
Olyan könnyedén kelt fel a nap, mintha csak az én kedvemért kúszott volna át a fák lombkoronája felett. A harmat a fűszálakon gyöngyökként csillogott, a szél puhán játszott a levelek között. A mellkasomban feszült az ének, és nem tudtam tovább tartani magamban: kibuggyant, szárnyra kapott, és szétáradt a világban.
Minden hangjegy mögött ott volt a várakozás. A válasz ígérete. Egy másik hang, ami majd illeszkedik az enyémhez, belefonódik, és együtt szövik tovább a dallamot.
Énekeltem a reggeli fényben, délben a ragyogásban, este az alkony sárgás derengésében. Minden pillanat egy új lehetőség volt, hogy valaki meghalljon, hogy a szívemhez hasonló szív rezdüljön rá a hangomra.
És minden madárdal mögött ott volt a kép: ketten egy ágon, összesimulva, miközben a hangunk egyetlen hosszú, boldog mondattá fonódik össze.
Aznap nem kételkedtem. Minden hangom híd volt valaki felé, akit még nem láttam.
Hitevesztett péntek
A nap ugyanúgy kelt fel, mint mindig, de a fény ma valahogy hidegebbnek tűnt.
Az ének még bennem volt, de mintha nehezebb lett volna a mellkasomban – nem repült ki magától, mint régen. Erő kellett hozzá, hogy felszálljon, és mire elindult, a levegő is nehezebben vitte.
A hangom elsuhant az erdő felett, át a bokrokon, a fák lombján, és eltűnt.
Nem pattant vissza. Nem jött rá felelet.
Egyszerűen elnyelte a csend.
Az első napon még azt hittem, talán késik a válasz. A másodikon, hogy rossz időben énekeltem. A harmadikon, hogy talán túl halk voltam.
De a negyedik és az ötödik nap között, valahol az éjszakák közötti szűk résben, lassan belém kúszott a gondolat: lehet, hogy nincs is, aki felelhetne.
Énekeltem mégis, mert mit tehet egy énekesmadár, ha nem énekel?
De a hangom már nem volt olyan, mint hétfőn.
Nem volt benne az a teli, gömbölyű bizalom. Inkább olyan volt, mint amikor az ember beszél magához, csak hogy ne legyen teljesen egyedül.
Az erdő ugyanaz maradt, a harmat ugyanúgy csillogott, a nap ugyanúgy végezte a dolgát.
Csak én éreztem, hogy valami lassan kezd kivonódni a világból.
Szomorú vasárnap
Az énekem mostanra egészen más lett.
Nincs már benne vágy, nincs már benne remény.
Nehéz volt, mint a tél előtti ég, és lassan kúszott ki belőlem, mintha minden hanggal egy darabot tépnék ki a saját mellkasomból.
Mégis elénekeltem.
Nem vártam, hogy bárki is válaszoljon, megtanultam így élni.
A könnyek — igen, egy madár is sír, csak máshogy — bent maradnak, és fojtják a hangot. Néha éreztem, hogy inkább nyitott csőrrel kellene hallgatnom a világot, hátha valami apró, eltévedt hang odafentről mégis megérkezik.
De soha nem jött.
Aztán egy hajnalon, amikor a köd úgy ült a víz felett, mint egy lassú emlékezés, eszembe jutott egy történet.
A kínai folyamidelfiné.
Azt mondják, valaha ott is volt egy utolsó. Nem tudta, hogy ő az. Úszott, ahogy mindig, és talán várt. Talán figyelt. Talán egyszer még felbukkant a felszínre, talán visszabukott, hogy meghallja a társak szuszogását, a víz alatti füttyöket… de csak a saját szívverése válaszolt.
És akkor az utolsó kínai folyamidelfin csendben maradt.
A hangját soha senki nem hallotta többé.
És én megértettem: talán az én énekem nem is nekem szól.
Talán nem az a dolgom, hogy választ kapjak.
Hanem hogy egyszer, valaki, valahol, ha meghallja, azt mondhassa: ez az a hang, amit a delfin sosem tudott elküldeni.
Most már ezért énekelek.
Másért, más fajért.
Egy idegenért, aki már nincs.
És bár a sorsom nem változott — a csend ugyanúgy körbefog, mint a kezdetekkor —, legalább tudom, hogy van értelme a dallamnak.
Még akkor is, ha a válasz örökre elmarad.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!
