Eljövetel
Áldott decemberi reggelen,
Havas, hófödte sétányon
Hangtalan, bolyongva járok.
Végeláthatatlan ködben
Adventi csodára várok.
A csendben újra rám vigyáz, utolér
Egy elhalkuló sóhaj, egy fohász.
Egyetlen pillanatot remél az elhalkuló világ.
A vészjósló ködben elmereng a távol,
Zúzmarás ágak között jégcsap cseperész,
Cseppjei dobolnak a szürkületben,
Hangjuk a néma ködben elvész.
Az ablakokban árva fények égnek,
Fájdalmas magányunkban néma léptek
Unott, megfáradt visszhangjai kísérnek.
Meghasadt szívünkre évtizednyi fájdalmak kiülnek.
Távolban kedves orgonaszó hallik,
Templomunkban jól ismert nótát hegedülnek.
Vágyódó szívünkben feléled gyermeki énünk,
A tükörben magunkra sebtében visszanézünk.
Valahol elbújva ránk talál kik voltunk,
Hitünket büszkén, csodálkozva hordtunk.
Hol van fiatal, büszke létünk?
Nincs visszaút…
Merre rohan éltünk?
Szentestére várva ezernyi emlékeket idézünk.
Pislákoló gyertyák lobbannak a végtelen éjben,
Kísérik utunkat a téli sötétségben.
Több ezer lépés, vágyakozás, remény,
Hangtalan, a hófúvásban csillogó tünemény.
Az utunk hosszú, csak árnyékunk követ,
Hófödte lábnyomunk tehozzád elvezet.
S ha megőrizzük a reményt, a hitet,
Végül beragyogja a néma éjt a szeretet.
Jó lenne veled megint selymes hóesésben,
Fenyőfát cipelni haza a fagyos szélben.
Otthon fázósan a kanapéra rogyni,
Forró szegfűszeges teát kortyolni.
Szeretetillatát szippantani a levegőnek,
Fügelekvárt kenyérre kenni délidőben.
Oly jó volna mindig így biztosra várni,
Gyermeki lélekkel megtisztulva hálni,
Várni a csodára, vággyal kelni nap – napra.
Fejünket álmosan hajtani le virrasztott hajnalra.
És akkor ott csillogó szemmel ugyanúgy 
köröttetek állni,
Elnyelt könnyekkel, torok szorítva Veletek nótázni.
Bódulatát inni meg-megálló percnek ,
Emlékét idézni régi decembernek.
Bársonyillatát tapintani zöld fenyőnek,
Csonkig égő gyertyák melegében hinni az eljövőnek.
Együtt várjuk most is, hogy jöjjön el az éjfél,
Távoli harangokkal zúg fel a karácsonyi éj.
Jó lenne, jó lenne mindent újra átélni, együtt mosolyogni.
Egy cseppet a vágyódó múltban ragadni.
Jó lenne hinni szikrát szórva csillagszóró fényben,
Elmerengni szüntelen hóesésben.
S most világít lelkemben beteljesült vágyam,
Álmomban újra kisgyermekké váltam,
Oly jó lenne örökre az maradni,
Hajnalra kályha szélén elaludni…
(2024.)
Author: Bonnie Marcelé
1973. április 26-án láttam meg a napvilágot Szegeden, Nacsa Enikő néven. Születésemtől kezdve nagy hatással volt rám a zene és az irodalom. Felmenőim között (Nagyapám, Dédnagyapám) festőművészek szerepelnek, akiknek a képei vesznek körül otthonomban és minden nap csodálattal töltenek el. Korán kitűnt, hogy a rajzoláshoz nincs tehetségem és ez inspirált arra, hogy keresni kezdjem az önkifejezés egyéb módjait. 12 éves koromban írtam első versemet. Mindig fontos volt számomra a belső gondolatok, érzelmek pontos kifejezése, melyre az irodalmat tartom a legalkalmasabbnak. Az általános iskolát Szegeden, a Ságvári Endre Gyakorló Általános Iskolában végeztem el, érettségit 1991-ben szereztem Szegeden a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban, majd felvételt nyertem az orvosi egyetemre. 1997-ben végeztem a SZOTE Általános Orvosi Karán. Egyetemi éveim alatt Bonnie álnéven jelentek meg verseim a PSP (Posztszinaptikus Potenciál) című egyetemi újságban. Azóta Bonnie Marcelé írói álnéven írok. 2023-ban jelent meg első kisregényem A lélek húrjai címmel. Több antológiában jelentek meg verseim nyomatásban, illetve e-book formában. 2025. márciusban a Szívből jövő erők irodalmi pályázaton A szenvedély hatalma című versemmel megnyertem a legszebb szerelmes vers kategóriát. 2025. áprilisában az Irodalmi Rádió Tavaszi szél pályázatán a Kikelet című versemmel III. helyezést értem el. 2025. áprilisában a Helma kiadó gondozásában megjelenő Versben mondom el című pályázaton...
