Csendélet

*
A vázából virágok kínálják ékes koronájukat,
némelyik még épp csak bimbózik, mint ifjú lány
az anyja szoknyája mellett, irulva-pirulva…
Egyik-másik már teljes, érett pompájában
örvendezteti meg a szemeket s szíveket,
kellemes illattal csábít akár buja gondolatokra is.
Rendezetlenül állnak a váza ölelésében, a nő,
ki kapta, csak, zsupsz, belerakta sebtiben,
nem ért rá különösebben eligazgatni, sietett.
Mindig rohannak valahová az emberek;
de majd… majd jön az este… akkor majd
fáradt-álmosan bár, de immáron ráérősen,
virágot szeretőn nyúl értük, s elrendezi őket
bájaik szerint… elmereng…
Újra átéli a jóleső pillanatot, amikor
a kéz, az a bizonyos kéz feléje nyújtotta
a csokrot, s ő jóleső érzéssel nyugtázta, hogy
mindez vele történik meg.
A csokorhoz mosoly is járt és kedves bók:
„Virágot a virágnak!” – mondta a rejtélyes idegen –,
s mire felocsúdott, már nem is volt sehol, még
megköszönni sem tudta rendesen.
Az asztalon a váza alatt szép csipkés terítő –
amit féltőn simít végig az értő női kéz, és
nem restelli kifehéríteni sem, ahogy
a nagymamák tették régen.
„Hát, ez a pár szem cseresznye meg honnan
gurult ide?” – kérdezi önmagától nevetve, s
be is kap belőlük rögvest egy párat.
„A többi munka megvárhat, hanem ezt a
rózsafejet, itt ni, ami a többitől elkóborolt,
ezt magammal viszem az ágyba, s
gondolatban tovább kalandozom,
ismeretlen, még be nem járt utakon –
de az is lehet, hogy csak nosztalgiázom.”
Csend van… s élet.

*

(© Nagy Erzsébet – 2022.05.18. 11:50)

2026. január 17. Üdvözlöm az erre járókat !🙂
Ezt a versemet egy az egyben Vitkócziné Juhász Edit: Nosztalgia 1. c. festménye ihlette. Csak annyi történt, hogy megláttam a képet… s máris érkezett hozzá a „szöveg”. Ez többször is megesett már velem, hogy egy kép, egy festmény hipp-hopp előhozott belőlem egy-egy alkotást. Nagyon szeretem az ilyen pillanatokat. Nem gondolkodom semmin, csak nézem, és hagyom, hogy azt hozza elő belőlem, amit.
Afféle szabadvers – ilyenkor nem kötnek szabályok, csak játék van, játék a betűkkel…🙂

Author: Nagy Erzsébet

Nagy Erzsébetnek hívnak, alkotó emberként szeretem a betűk, szavak, gondolatok világát. Tulajdonképpen már gyerekkoromtól írok – ahogy az olvasás, úgy az írás is nagy örömforrás a számomra. Szeretem megélni azt a pillanatot, amikor „megjön az ihlet”. Az annyira jó érzés ! 🙂 Szeretem, amikor megérint egy-egy téma, egy szó, egy életérzés, valamilyen saját élmény vagy mások élménye…egy kép, egy festmény…bármi és elkezd bennem dolgozni, formálódni. Megérint, aztán hagyom odabenn érlelődni. Ez változó – olykor csupán pillanatok, de lehet akár 1 nap is, akár hetek-hónapok, ezt nem én döntöm el…van olyan versem, amit évekig hordoztam a lelkemben, mire meg akart születni. Egyszer csak megérzem, hogy itt a pillanat, le kell ülni, leírni, ami érkezik, akár éjjel is. Az alkotás során átjár az öröm. Aztán van, hogy 2-3 napig még formálódik, jön egy-egy jobb, frappánsabb kifejezés…akkor azokat átírom… Szeretek játszani a betűkkel – és szeretek több műfajba is belekóstolni. Bolondosakat is írok, ahogy komolyabb hangvételűeket is. Időközben kialakult a saját stílusom, nálam nem kell azon morfondírozni, hogy "vajon, mire gondolt a költő", mert pontosan lehet tudni. A téma persze, nem mindig kellemes, ahogy az Életben sem csak piros betűs-szívecskés napok vannak. Amit még nagyon fontosnak tartok, az az anyanyelvünk ápolása, ez szívügyem...