A tél most is pirosra csókolja az arcom,
Nem szúr, nem fáj, de a nyoma ott marad.
Ahogy nézem a lassan lehulló pelyheket,
Érzem, hogy a magány most megragad.
Nem kérdezem már, mit érzek irántad —
Elég, ha a szív folyton hozzád simul.
Azt szeretném, hogy mind ez elmúljon,
S boldog rebbenetté váljon, ami nem vidul.
Mikor egy hópehely a tenyerembe fekszik,
Kacéran rám nevet, és rögtön megadja magát.
Elolvad — mintha sosem létezett volna —
Testem melegébe csorgatja apró, tiszta fagyát.
Azt hisszük, amit a szemünk már nem lát,
Elmúlik, s magunk mögött tudjuk, odavész.
Pedig ott marad rajtunk, más alakot öltve —
Észre sem vesszük, elfedve, szívünkbe vész.
Author: Muzsik Szandra
Az írás számomra nem csupán érzelemkifejezés, hanem egy sóhaj. Néha kiszökik, máskor félve bennreked. Amikor már súlya van, gondolattá sűrűsödik, szavakat keres magának, majd alkotássá válik. Ezekben a szövegekben hagyom, hogy az, ami bennem készül, csendben, de őszintén kilépjen a függöny mögül. Miközben a soraimat írom, a háttérben szóló zene kísér, és teljesen belefeszülök ebbe az érzelmi világba.
2 Responses
Írhatnám az anyagmegmaradás törvénye szerint, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul, azonban ez a vers sokkal többet érdemel ennél. Mély érzelmű csodás soraid öröm volt olvasni. A szerelem határtalán boldogságot tud hozni, de ugyanekkora fájdalmat is, ha viszonzatlan marad.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Nagyon szépen köszönöm, megmosolyogtatott a hozzászólása és hálás vagyok érte. Legyen csodaszép napja!
Szeretettel:
Szandra