Árnyék

Az utca álmos fényei lágyan követik a ritmusod. Időnként felgyorsulnak, néha gyengéden hullámoznak rajtad, épp mikor hogyan jár át az izgalom.

Összekuszálódott tincseim közül figyellek, s amikor találkozik a tekintetünk, lehajolsz hozzám csókot lopni.

Elönt a vágy és türelmetlenül kérem a közelséged, a telhetetlenséged, azt, hogy semmiért egészen szeress…

Sóhajunk kimondatlan fogadalmakkal telik meg, és egy pillanatra elhisszük, akár az örökké is a miénk lehet. De a levegőben ott lapul a tudat: az éj leple az egyetlen búvóhelyünk, mert ahogy felkel a nap, ránk talál a valóság. Mégis, belenyugodva sorsunkba hagyjuk, hogy úgy szórjon szét bennünket, akár két árnyékot a reggeli fény, akik nemrég még egyek voltak.

Hirtelen arra ocsúdok, hogy egymás mellett ülünk, tekintetünk pedig a semmibe réved. Mint két árva, akik a csendtől remélik, hogy az utolsó szerelem-gyűrődéseket is kisimítja a bőrükön, s kimondja helyettük azt, amihez nekik nincs elég bátorságuk.

Minden lelassulva sűrűsödik körülöttünk, amikor pedig rám nézel, nincs benne szemrehányás, se kérés, hiszen te is tudod: egyikünk sem ragaszkodhat úgy a másikhoz, mint ahogy szeretnénk.

Csak nézem, ahogy lassan mosolyt rajzol arcodra a beletörődés, magamban őrizve tovább azt a mély, bús melankóliát, amivel eljut hozzám: elengedsz.

Egy utolsó tétova mozdulat, ami nem mond még le rólam: kezemet keresed. Óvatosan, mintha attól félnél, az érintésünk elárulja, hogy mennyire nehéz a távolodás. Egy törékeny perc erejéig összekulcsoljuk ujjainkat, s így, némaságba burkolózva, mozdulatlanul próbálunk időt lopni a valóságtól.

Majd felegyenesedsz, és miközben a fény hátadra simulva rajzolja ki a távozásod kontúrját, egy halk vigyázz magadra hagyja el a szádat.

Csupán egy erőtlen bólintásra telik tőlem. Nem keresem a szavakat, nincs is értelme, hiszen a búcsú már megtörtént.

Végül lassan zárul az ajtó mögötted, a hajnal pedig elnyeli szerelmünk utolsó cseppjét is.

Egy ideig még ott maradok a gyenge napsugárban, az egyetlen tiszta árnyék után vágyakozva, amit az éj veled együtt vitt el örökre.

Veszprémi Dóra
Author: Veszprémi Dóra

Veszprémi Dóra vagyok, alkotó, olvasó, betűkben látó. Az írás régóta meghatározó része az életemnek; ez az a közeg, ahol igazán ki tudom fejezni magam. Ez elsősorban egy kapcsolódás: önmagamhoz, másokhoz, emlékekhez és álmokhoz. A sokszor ki nem mondott érzéseknek segítek szavakat találni. Lírai hangvételű szövegeket és verseket írok, személyes tapasztalatokból építkezve. Írásaim gyakran érintenek női nézőpontokat, belső kérdéseket és azokat a témákat, amelyek mélyebb nyomot hagynak bennem. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy pályázatuk kapcsán meghívást kaptam az állandó szerzők, blogszerzők közé. Köszönöm szépen a lehetőséget!

0
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Uncategorized
Adorján L. Zoé

mégse?

                                                 

Teljes bejegyzés »

A csintalan manó

Beck Brigitta: A csintalan manó   Játék-földön hull a hó, Minden fényes, csillogó. Ezer színes szép csomagra Masnit köt egy kismanó.   A Télapó is

Teljes bejegyzés »
Prózák
Labádi Hanna

Minden alkalommal, ahogy lehunyom a szemem

(Az utolsó szó jogán kiegészítő története)                       Van egy hang, egy illat, egy emlék, ami hozzá köthető. Ahhoz az emberhez, akit nem tudok elfeledni, bármennyi

Teljes bejegyzés »

Sebem

Sebem Kék félhomályban zsong a kinti tér,pár szürke szó a hűvös falra száll,oly halk moraj, mi szívemig sem ér,s az őszi szélben nyomtalan megáll. Mit

Teljes bejegyzés »

Befagyott a tó vize

Befagyott a tó vize   Befagyott a tó vize. Gyere babám! Jer, ide! Nézd! Mily szép a tó! Nyáron ez egy itató. Idejönnek az állatok,

Teljes bejegyzés »

Álmatlan álmok

Álmaidban álmodozol álmatlan álmok álmairól, váratlan fájdalmak átkairól, vetetlen ágyak lányairól.   Látod az élet halálos vágyát, átkozott hajnal vöröslő házát. Látod a csendet, az

Teljes bejegyzés »