Gyerekkoromban volt egy akváriumom. Sokféle hal úszott benne: sziámi harcoshal, vitorláshal, aranyhal, apró csigák, és köztük egy hatalmasra nőtt leopárd algaevő harcsa.
Emlékszem, eleinte nézegettem, hogy milyen hasznos ahogy kaparássza a köveket, tisztítja az üveget, tünteti el az algát, ő volt az akváriumom csendes gondnoka. Ő volt az, aki elvégezte a dolgát, és akire mindig lehetett számítani.
Aztán egy nap feltűnt, hogy eszi a halkaját is a többiek elől. Később, hogy hullanak a halak.
Aztán lebukott: a kis leopárd nemcsak az algát eszi, rászokott a többi halra is.
Nincsen survival of the fittest, nem volt helye az akváriumban.
Később megszüntettem az akváriumom, de évekkel később, amikor felnőtt fejjel egy toxikus közegből menekültem, és ideig-óráig egy barátomnál húztam meg magam, újra egy akvárium mellett találtam magam. Voltak benne aranyhalak, neonhalak, csigák. És egy újabb leopárd algaevő.
A régi reflex ott volt bennem, és gyanakodtam, hogy ugyanaz fog történni, mint régebben de azt mondtam, adjunk esélyt! Lehet, hogy csak egyszeri történet volt és nem egy mintázat.
De az élet rímelt önmagára, ugyanaz történt. A halak fogyni kezdtek.
Egy fekete neonhalat éppen időben kaptam ki a harcsa szájából, csoda, hogy túlélte.
És akkor megint szembesültem: van, amit nem lehet átnevelni, nem lehet bent tartani, nem lehet könyörögni neki.
A leopárd harcsát elvittem a Városligeti tóba, oda, ahová való.
Az akvárium pedig fellélegzett.
És én is.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!
