A ház melyben lakunk ma,
otthonunk valaha,
nekem már nem az régóta,
mi volt egykor.
Megváltozott, más lett.
Számomra oly idegen ez a világ.
Rideg.
Lakóhely csupán.
Már nem otthon.
Igaz, egykor volt otthonom,
ma kényszerű börtönöm.
Nemrég e falak közt még,
éltem.
Ma szenvedek.
Hol valaha a szeretet lakozott,
ma a közömbösség
s a minden mindegy
a megszokott.
Egykor e háznak, együtt
mi ketten, voltunk gazdái,
ma csupán te vagy az,
én megtűrt lakója.
Noha továbbra is ketten élünk itt,
de immár magunkban.
Ketten, mégis egyedül.
A kályhában egykor,
még tűz honolt,
láng lobogott.
Mára a láng kihunyt,
a tűz halott, helye kihűlt.
Más se maradt meg belőle,
mint üszkös hamu és füst,
s talán egy csipetnyi emlék.
Rajtunk kívül nem is lakik itt más,
Nekem egy ideje úgy tűnik,
ez már nem ugyanaz a ház,
magányos, és kihalt,
velünk együtt is.
Innen az élet megszökött.
Mi maradtunk itt,
ketten lakjuk, látszólag együtt,
mégis te is, én is egyedül.
A ház belsejét fagyos hideg hatja át,
ritka vendég itt a vidámság.
Kerüli is messze egyaránt, látogató és barát.
Télen a fagyos, fázós szél ,
az ablakokon át gyakran be-benéz.
Kint a hidegtől reszket,
belül meleget remélne.
Betérni szeretne ide,
de olykor, ha sikerül is neki
csalódnia kell.
Bent melegnek híre hamva sincsen.
Menekül is innen, messzire.
Bent ha szétnézek a szobákban,
én sem találok itt meleget.
A falak kihűltek,
hideget lehelnek,
Itt virágok nincsenek.
Valaha voltak, azóta megfagytak.
Halottak régóta.
Nem maradt meg itt élve már más virág,
mint az ablaktáblák üvegére rajzolt rideg jégvirág.
Elkelne már itt,
egy kis éltető, eleven napsugár!
Kérlek hát, Kedves Tavasz,
te, csodatévő évszak,
Mutasd meg mire vagy képes esetemben!
Mutasd meg, hogy bár nem vagyok könnyű eset,
de azért mégsem teljesen reménytelen.
Még én is változhatok,
kedvező irányban is, ha kell,
s noha a siker nem garantált,
magamból teljesen kibújni nem tudok,
de hogy megpróbáljam, arra kész vagyok!
Kérlek hát ne késlekedj,
jöjj el, mihamarabb!
Melegítsd fel kihűlt szívem!
Nyisd fel szemem,
hogy láthassam a csodát,
változást, mit teszel majd velem,
hogy érezhessem s elmondhassam :
Ismét itthon vagyok, otthonunkban,
s újra lettem én is gazdája e háznak
veled együtt, párom s társam.
Bízom változást hozó erődben.
Siess,
várlak!
És meglehet, tőlem merészség,
de tán mondhatom:
Várunk!
Mindketten!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
„s noha a siker nem garantált,
magamból teljesen kibújni nem tudok,
de hogy megpróbáljam, arra kész vagyok!”
Szomorúan szép sorok. Igen, megpróbálni érdemes. Nekem nem sikerült sohasem a kisérletem. Két fél kell mindenhez. Aki nem szeret, nem bízik bennem, azzal nincs mit tennem. Aki csak a rosszat veszi észre, annak nem nyitható másra a szeme. Mégis, hátha…
Szeretettel: Rita