A legszebb karácsonyi emlék – visszaemlékezés

Karácsony napja van és én csak bámulom a hóesést az ablakon át. Odakint igazi zimankó van, de itt bent jó meleg, csak a kandalló ropogása töri meg a csendet. Ahogy lehunytam a szememet, mintha egy hófuvallat repített volna vissza az időben. Gyermek voltam, talán úgy hét év körüli, igazi kis csibész. A nagymamámék konyhájában találtam magam, a kályhában égett a tűz, az asztalon gőzölgött az étel. A családtagok mind hangos beszéddel ülték körül a nagy, hosszú asztalt. Mint, ahogy az lenni szokott, én cirkáltam a felnőttek között, az egyik-másik beszélgetésbe belehallgattam, majd tovább suhantam a játékaim és a képzeletem világába. Nem voltunk gazdagok, így nem igen volt lehetőség nagy ajándékozásra, de a szerény csomagokért is nagyon hálásak voltunk. Eljött a vacsora ideje, gyertyát gyújtottunk és mindenki nekifogott a 100 fogáshoz. Amikor a sütemények következtek, a nagyszüleim mesélésbe fogtak, mindenféle történetekről. Szóba került az 1987-es nagy havazás, a háború, a szüret, de a kedvenc történetem is, amikor megismerkedtek.

• Egyszer a Köröstorok partján napoztam a barátnőimmel és egy katonatiszttel, aki udvarolt nekem. Ez úgy a 60-as évek elején volt és akkortájt nem volt divat a hajfestés, de nekem akkor is sötét mahagóni színű hajam volt. A napsütésben csak úgy csillogott. – kezdte a történetet a nagymamám és bár szóról szóra tudtam mi fog következni, mégis közelebb húzódtam és csillogó szemmel vártam a folytatást.
• Szóval fésülgettem a parton a hajamat, amikor egy magas, fekete hajú, jó kondiban lévő napbarnított ifjú oda lépett hozzám és megkérdezte, hogy segíthet-e napozni. Hát ahogy végig néztem rajta igencsak megtetszett. Arrébb húzódtam és csináltam neki helyet.

Ekkor a nagyapám kaján vigyorral az arcán felállt, hogy szed magának még egy kis harapni valót. Ahogy megláttam az üres hokedlit felkaptam és a nagymamám közelébe tettem, hogy kényelmesebben hallgassam a folytatást. A nagyapám mit sem sejtve akciómról, a tányérral a kezében leült… volna, ha a szék ott lett volna. Akkorát durrant a karácsonyi asztal végében, hogy mindenki torkán akadt a hang. Persze ha ez nem lenne elég, a finom mákos is szanaszét szóródott a tányérból. A nagyapám hangos nevetésben kitörve monda:

• Hinnye Manócskám, de gyorsan elslisszoltál a székemmel. – Ekkor mindenki nevetni kezdet, közben nagyapám felállt és átült a padra.

A nagymamám épp folytatta volna a történetet, amikor csengettek. Nem vártunk senkit, hisz a családtagok már mind az asztalnál ültek. A nagyapám csendben ült egy darabig, majd csukott szemmel odavetette:

• Hallod-e anyjuk! Neked köllene kimenni a gyerekkel, mert lehet a Jézuska járt itt. – ettől a mondattól zakatolni kezdett a szívem.

Felpattantam és kezén fogva szaladtam nagyanyámmal a kapu felé a hóban. Ahogy kinyílt a kapu nem láttunk senkit, csak egy nagy barnás doboz volt az útban egy piros masnival átkötve.

• Hú, mekkora doboz, még sosem láttam ekkora ajándékot. – próbáltam közben felemelni, de nem sikerült.

A mama segítségével becipeltük a nagy dobozt a konyhába, ahol sok érdeklődő szempár figyelt minket.

• Vajon mi lehet ez? – Olyan kíváncsi voltam, hogy majdnem kilyukadt az oldalam.

Ahogy kinyitottuk egy gyönyörű, zsemle színű kiskutya volt benne.

• No, azt mondjad meg nekem tetszik- e neked Manócskám? – érdeklődött nagyapám.
• Ő lesz a legjobb barátom. Vigyázni fogok rá.
• Mi lesz a neve?
• Dugó!

Attól a naptól kezdve ő lett minden titkom őrzője. Tőlük kaptam életem legcsodálatosabb ajándékát, egy társat, barátot. Nem kellett hozzá kacsalábon forgó játék, csak egy kis szőrös, pihepuha rosszcsont.

Ahogy kinyitottam a szemem ismét a hóesést láttam, bár az orromban még mindig éreztem az emlékeimből feltörő mákos kalács illatát. Ekkor arcomon egy könnycsepp folyt végig. A fa alá nézve láttam a rengeteg csillogó dobozt, de úgy éreztem mindet elcserélném, ha vissza mehetnék abba a konyhába, hogy még egyszer meghallgathassam a történeteket és játszhassak egy hű baráttal.

Author: Nagypál B. Rebeka

Nagypál-Buduczki Rebeka vagyok, jelenleg gyógypedagógus és állattenyésztő. Egy Tisza melletti kisvárosban születtem, majd később innen kerültem fel Budapestre. Tanulmányaim befejeztével visszahúzott a szívem, ezért hazaköltöztem Csongrádra. Itt élt a nagymamám is, akinek köszönhetem a költészet szeretetét. Tőle tanultam a versírás fortélyait. A környezetem mindig mérföldkövet jelent alkotásaiban. A novellák az elmúlt 3 évben ragadtak magukkal. Számomra az írás nem más, mint hallhatatlan gondolatok papírra vetése.