Bánatból…
Gyermekként bántottak engem,
hallgattam, mást nem tehettem.
Igazán alig nevettem,
játszhattam, de győztes sosem lehettem.
Felnőve bánatból ráncaim lettek,
ráncaimból szárnyakat növesztettem.
És ezek téphetetlenek,
és ezek törhetetlenek,
mert gyökeret vertek a lelkemen.
Repülni tudok, hova akarok,
oda megyek, hát nem mondhatod
meg nekem, se szeretet
se önzés láncodat nyakamba nem veszem! Nem mondhatod meg nekem,
nem nem, még te sem, akit szeretek,
hogy mit és hogyan keressek!
Azt sem, kit, hogyan gyűlöljek és szeressek!
Felnőve bánatból ráncaim lettek,
ráncaimból szárnyakat növesztettem,
és ezek téphetetlenek,
és ezek törhetetlenek,
mert gyökeret vertek a lelkemen.
Kitéphetnéd, de a lelkem
gyökeret vert meggyalázott testen,
az meg gyökeret eresztett
szép magyar földeken.
Itthon vagyok ne kergess el kérlek, ne szeressúgy, ne fojts meg!
Érted? Én így szeretek, hozzád alig érek.
Én már hazámban is hazátlan, boldogan êlek.
Az ég magas itt sose fêlek,
ide a farkasok fel úgyse érnek.
Bánatból ráncaim lettek,
ráncaimból szárnyakat neveltem,
és ezek téphetetlenek,
és ezek törhetetlenek,
mert gyökeret vertek a lelkemen.
Author: Simon Csilla
1988-ban születtem. Amint megtanultam írni az iskolában, vágytam arra, hogy alkossak. Számomra a szavak barátok, gyógyír, és minden voltak. A papír és a toll pedig hűséges társaim. A papír nem árult el, nem csapott be, nem használt ki…. Csak meghallgatott bármikor. Vagy sokat beszélek, vagy csendben figyelek. Az ember érdekes, gyönyörű lény. Kimeríthetetlen forrása az irodalomnak. Mániákusan a szemébe akarok nézni mindenkinek. A tekintet olyan tó, amelyben kiváltság elmerülni, és lejutni a lélekig benne. Hogy mit szóltak, mit szólnak ahhoz, hogy írogatok? Gyermekkoromban haszontalannak, bolondnak, betegnek diagnosztizáltak érte, olyannyira, hogy gyógyszerekkel akartak belőle kikezelni. Aztán nagylányként, amikor rávilágítottam egy-egy emberi szörnyeteg tevékenységére a verseimmel, ki akartak az iskolából csapni. Megzsaroltak, megint betegnek akartak mondani, és egy intézmény gondjaira bízni. Pedig csak figyeltem a világot, és tükröt tartottam elé. Versekkel, mesékkel. Úgy hiszem, ez a művész feladata. Nem kiszolgálni a megőrült társadalom aberrációit, hanem szolgálni, jóra nevelni a társadalmat. Megörökíteni a nagy pillanatait… Ma már nem szégyellem, hogy írok. Amatőr vagyok, de nem is akarom képezni magam. A profizmust meghagyom azoknak, akik ebből akarnak élni. Én csak írom, ami a lelkemből kiszalad, gyakran gondolkodás nélkül. Tiltottak az alkotástól. Belebetegedtem. Nekem írni olyan, mint vizet inni, enni, élni. Két éve döntöttem úgy,...