A címre kattintva láthatod a videót.
Menekülnie kell, vagy mennie kell
máglyára el, s nincs bűnéért égnie el!
Kiált a nép, s rögtön ítél,
áll valaki a tűz közepén.
Tudja, mi vár rá, de nem szomorú a szegény.
Mi volt az élete vége, elmesélhetem én.
Bensőjében pillangók törtek az ég felé,
míg üveghez értek, s mind tűzföldre ért.
De minden nap újra szárnyakat bontanak,
és a testből egy lélek felé kirontanak .
Hiába inti rendre őket egy jól nevelt leány,
nem tehet mást, lehajtja fejét, s szerényen áll,
de szemében gyanakvók régen meglátták
pillangói millió szín szárnyai nyomát,
talán a kárörvendők épp ezt várták.
Meg aztán arcára száz rózsa
vér szín szirom ruháját lopta el.
A fekete boszorka ki leghangosabban
az ifjú lányra halált kíván:
A vén sovány, ki beoson a fák alá,
madarat igéz,
s ha kezébe ér,
megöli nem több egy perc az egész.
Mégis ő kiabál:
Máglyára el!
Égnie kell!
Egy ilyen boszorka jobb, ha elég,
ki eget igéz, pedig a földön él.
S most egy büszke leány áll a tűz közepén.
Tudja, mi vár rá, nem szomorú a szegény.
Száz rózsa ruhája fekete füst estélyire vált,
ó, milyen szép a távozó lélek leány.
Pillangók szárnyai hamvából szőtt kendőt
lágyan áttetsző vállára ölt.
Szél lovára ül, s vágtat a kék szemű ég felé.
S mikor végre odaér,
visszafordul, s őrült kacajjal nevet feléd.
Mer az álszent szavad ide fel nem ér.
Imádd a vén boszorkát,
Imádd a vén soványt,
ki kárörömbe folytja a lelked madarát,
mindent megöl, ami ártatlan s szép,
mert a haláltól ifjúságot remél.
De nézd odafenn, a láthatatlan boldogan él,
hiába tiltottad mégis az övé az a szép, az a kék!
Egy ilyennek égnie kell,
mert látni, s pirulva szeretni mert.
Author: Simon Csilla
1988-ban születtem. Amint megtanultam írni az iskolában, vágytam arra, hogy alkossak. Számomra a szavak barátok, gyógyír, és minden voltak. A papír és a toll pedig hűséges társaim. A papír nem árult el, nem csapott be, nem használt ki…. Csak meghallgatott bármikor. Vagy sokat beszélek, vagy csendben figyelek. Az ember érdekes, gyönyörű lény. Kimeríthetetlen forrása az irodalomnak. Mániákusan a szemébe akarok nézni mindenkinek. A tekintet olyan tó, amelyben kiváltság elmerülni, és lejutni a lélekig benne. Hogy mit szóltak, mit szólnak ahhoz, hogy írogatok? Gyermekkoromban haszontalannak, bolondnak, betegnek diagnosztizáltak érte, olyannyira, hogy gyógyszerekkel akartak belőle kikezelni. Aztán nagylányként, amikor rávilágítottam egy-egy emberi szörnyeteg tevékenységére a verseimmel, ki akartak az iskolából csapni. Megzsaroltak, megint betegnek akartak mondani, és egy intézmény gondjaira bízni. Pedig csak figyeltem a világot, és tükröt tartottam elé. Versekkel, mesékkel. Úgy hiszem, ez a művész feladata. Nem kiszolgálni a megőrült társadalom aberrációit, hanem szolgálni, jóra nevelni a társadalmat. Megörökíteni a nagy pillanatait… Ma már nem szégyellem, hogy írok. Amatőr vagyok, de nem is akarom képezni magam. A profizmust meghagyom azoknak, akik ebből akarnak élni. Én csak írom, ami a lelkemből kiszalad, gyakran gondolkodás nélkül. Tiltottak az alkotástól. Belebetegedtem. Nekem írni olyan, mint vizet inni, enni, élni. Két éve döntöttem úgy,...
