Ez történt nehéz időkben
A béke nem jött el magától még sosem.
Hívni kell, vágyni kell, teljes szívvel
várni kell.
Ágy végénél imára kulcsolja kezét,
imában ölt testet a remény.
Így szól suttogva a gyermek:
Tudom, úgy hívnak, Isten,
s azt is, hogy titkom előtted nincsen,
akkor látod mire vágyom én.
Azt nem tudom, pontosan, mit jelent a béke,
csak sejtem, hogy azt, mikor ennek itt vége,
mikor már nem pincében élek,
mikor nem hazudom, hogy nem félek, s húgomnak azt, hogy mindentől megvédem.
Talán azt is, mikor már nem dörög az ég,
nem kiabálnak kegyelemért.
Mikor a csend nem olyan félelmetes,
mikor anyu nem sír, ha apuról kérdezem.
Ha tényleg a béke a nincs félelem,
akkor békét szeretnék, békét istenem.
Remegő falak között,
ahonnan a gyertyaláng is majdnem megszökött elvész a hangja, pedig oly nagyon akarja,
hogy az ég is hallja,
hát segítsünk neki mindannyian:
Jöjj el béke várunk már,
ezután jobban vigyázunk rád.
Egy asszony miközben konzervet kavar, imádkozik, pedig sosem akart:
Nem tudom, lehet, hogy létezel, az is lehet, egyszer megèrkezel,
de addig adj csendet, de ne a halálét,
küldj azoknak, kik fent egymásra lőnek,
akik miatt életek összedőlnek,
küldj nekik a békére vágyat,
lelkükben építs a a jónak ágyat!
tudom, szép világ mindig meghal,
de aztán néhány évig mindig élni akar.
Remegő falak között,
ahonnan a gyertyafény is majdnem megszökött, elvész a hangja, pedig oly nagyon akarja,
hogy az ég is hallja.
Segítsünk neki mindannyian.
Jöjj el béke, várunk már,
ezután jobban vigyázunk rád.
Sarokban kucorog egy copfos kislány,
hangját néha elgáncsolja a sírás,
szakadt mackóhoz intézi a szót,
amiről az isten tudja, inkább neki szól.:
Mind bolondok a felnőttek, más nem lehet,
miért is akarnák, hogy itt legyek.
Sötét van, fázom, az apura várok,
pedig tudom, mint a játék bábok
ő is elesett,
csak már nem kelhet fel sohasem.
Mindig dörög az ég,
ez a furcsa vihar véget miért nem ér?
Bátyám szerint harcosat játszanak ember bábok, mondja, ne félj, én rád is vigyázok.
S, hogy minden játék véget ér,
de ez most más, attól tartok én.
Mackó ha érted, amit mondok,
születésnapomra mit kérek én:
Legyen csend, legyen torta, rajta sok gyertya, marcipán virág, ami el nem hervad.
legyen vége a viharnak végre,
s megint fent a házunkban éljek,
meg hogy többé senki ne féljen.
Hangja lent remegő falak között,
ahonnan a gyertyafény is majdnem megszökött túl kevés, pedig úgy szeretné,
hogy a felnőttek is értsék.
segítsünk neki mindannyian…
Szállj le béke, légy velünk,
többé el nem kergetünk.
Jöjj el béke, várunk már,
ezután jobban vigyázunk rád.
Author: Simon Csilla
1988-ban születtem. Amint megtanultam írni az iskolában, vágytam arra, hogy alkossak. Számomra a szavak barátok, gyógyír, és minden voltak. A papír és a toll pedig hűséges társaim. A papír nem árult el, nem csapott be, nem használt ki…. Csak meghallgatott bármikor. Vagy sokat beszélek, vagy csendben figyelek. Az ember érdekes, gyönyörű lény. Kimeríthetetlen forrása az irodalomnak. Mániákusan a szemébe akarok nézni mindenkinek. A tekintet olyan tó, amelyben kiváltság elmerülni, és lejutni a lélekig benne. Hogy mit szóltak, mit szólnak ahhoz, hogy írogatok? Gyermekkoromban haszontalannak, bolondnak, betegnek diagnosztizáltak érte, olyannyira, hogy gyógyszerekkel akartak belőle kikezelni. Aztán nagylányként, amikor rávilágítottam egy-egy emberi szörnyeteg tevékenységére a verseimmel, ki akartak az iskolából csapni. Megzsaroltak, megint betegnek akartak mondani, és egy intézmény gondjaira bízni. Pedig csak figyeltem a világot, és tükröt tartottam elé. Versekkel, mesékkel. Úgy hiszem, ez a művész feladata. Nem kiszolgálni a megőrült társadalom aberrációit, hanem szolgálni, jóra nevelni a társadalmat. Megörökíteni a nagy pillanatait… Ma már nem szégyellem, hogy írok. Amatőr vagyok, de nem is akarom képezni magam. A profizmust meghagyom azoknak, akik ebből akarnak élni. Én csak írom, ami a lelkemből kiszalad, gyakran gondolkodás nélkül. Tiltottak az alkotástól. Belebetegedtem. Nekem írni olyan, mint vizet inni, enni, élni. Két éve döntöttem úgy,...
