Grazi visszhangok

Alábbi írásom az Irodalmi Rádió Egy csókért cserébe című novellás antológiájában jelent meg.

 

– Völgyi Lenke és Fényes Richárd – kezdte a névsorolvasást a Grazba induló turistabusz utaskísérője, és végignézett a hajnali hidegben vacogó társaságon.

Egy barackrózsaszín télikabátos lány, levendulaszín kendővel a nyakában és egy sötétkék dzsekis fiatalember jelentkeztek, majd felszálltak a járműre. Richárd udvariasan átengedte a lánynak az ablak melletti ülést. Lenke az üvegen át némán figyelte, amint elhagyták a pécsi autóbusz-állomás parkolóját. A motorzúgás és a ködfátylon átszűrődő utcai fények egy régi kort idéztek.

– Egyedül nem jöttem volna el az adventi útra – jegyezte meg Lencsi, majd megkérdezte: – Tudtad, hogy éppen ma egy hónapja találkoztunk?

– Tudtam – válaszolta Riki. – Én se jöttem volna nélküled. De most ne haragudj, muszáj pihennem, éjfélig tanultam.

A fiú szinte azonnal álomba szenderült. Lencsi mereven bámulta a sötét tájat, aztán a békésen pihenő párjára tekintett. Ez lehetne a mi ajándékunk… – gondolta. – Rengeteg mesélnivalóm lenne. Vajon valóban összetartozunk?

A busz melegében a lány is elszunnyadt, és koranyári, macskaköves utcákba repült az álma. Lovaskocsikat, krinolinba öltözött nőket és cilinderes, sétapálcás férfiakat látott. Lenke is ott volt, bokáig érő fűzős ruhában állt Professor Ludwig Thalberg irodájában, készülődve az indulásra. Egy fiatalember jelent meg az ajtóban.

– Leni! – szólt a professzor. – Hadd mutassam be Konrad Hubert, az asszisztensemet.

– Konrad, ő a lányom, Leni.

– Fräulein… – a fiatalember kissé meghajolt. – Megtiszteltetés számomra.

– Örvendek, Herr Huber – felelte mosolyogva Helene, és tekintete összefonódott az ifjúéval.

Leni távozásakor Lenke még hallotta léptei visszhangját a köves folyosón, majd a cipőkopogás helyett motorzúgás és adventi zene töltötték be a teret. Felébredt. Valahol Nyugat-Magyarországon jártak.

– Jó reggelt, hétalvó! – köszöntötte Riki.

A fiatalember széles mosolyát látva Lenke szíve nagyot dobbant és a legnagyobb örömére beszélgetni kezdtek. Pillanatnak tűnt az út, mire megérkeztek Grazba. Tizenegy óra körül szálltak ki a buszból az óvárosban.

A Hauptplatzon fénylő standok között hömpölygött a tömeg, édes-fűszeres illat lengte be a teret. A turistacsoport megnézte a környék látnivalóit, majd elkezdődött az ötig tartó szabad program. Lencsi és Riki az adventi vásárban bámészkodtak. Nem pazarolták a pénzüket, mindössze egy-egy ragyogó, aranyló zöld karácsonyfadíszt vettek. Olcsó ebédet ettek, majd forralt bort kortyolgattak. Megbeszélték, hogy felsétálnak az Óratoronyhoz, és azonnal elindultak a Schlossberg irányába.

A Sporgassén haladva az egyik barokk homlokzatú ház előtt Lenke megállt, és mereven nézte a földszinti divatüzlet bejáratát.

– Érzed ezt a vaníliás süteményillatot? – kérdezte Lencsi. Riki fejrázását és csodálkozó tekintetét látva folytatta: – Most meg a friss kenyér gőze. És ez az épület is ismerős.

– Jártál már itt a ruhaboltban?

– Soha. Legfeljebb előző életemben.

– Biztosan láttál róla képet valahol, csak most tör elő – mosolyodott el Riki.

– Összezavarodtam, mintha emlékeznék, pedig sosem voltam itt – mondta Lencsi, és becsukta a szemét. – Megvan! Péksütemények a kirakatban, linzer és mandulás édesség a pultban. Graf pékség.

– Már tudom – szólt a fiatalember magabiztos, derűs tekintettel: – Déjà vu.

– Lehet tévedés, de akkor is érdekes – jelentette ki Lencsi.

Gyönyörű, különböző korokból származó házak és paloták mellett lépkedtek a kissé emelkedő sétáló utcán. A legtöbb épület földszintjén változatos kínálatú boltok és sokféle szolgáltatást nyújtó üzletek működtek. Lenke meghallotta a macskaköves járda ismerős kopogását, mely úgy verődött vissza a léptek nyomán, mint valaha, talán egy másik korban.

– Ha átmegyünk ezen a kis utcán, a Herrengassén gyorsan a Dómhoz érünk. Nézzük meg! – kérte Lencsi.

Riki beleegyezett és néhány perc múlva már a székesegyházban voltak. A látogatók suttogásának visszhangja és az ajtó nyikorgása előhívta a múltat. Helene Thalberg kilépett a Dóm hűvös épületéből a koranyári melegbe. Az erős napfény néhány pillanatra elvakította. Halvány rózsaszín ruhája majdnem leért az utca kövére, vállát levendulaszín kendő fedte, kezében az imakönyvét tartotta. Egy fiatalember közelített felé: világosszürke nadrágot, sötétkék mellényt és könnyű filckalapot viselt.

– Fräulein Thalberg! – szólította meg Konrad Huber, és biccentett a lány felé.

– Herr Huber! Milyen véletlen! – mondta Leni.

– Szabad megtudnom, merre tart, Helene? – érdeklődött Konrad.

– A Schlossberg felé indultam. A hegyoldalban van egy kis kápolna, a közelében kőpad. Onnan jól látni a várost. Néha ott szoktam olvasni.

– Engedje meg, hogy elkísérjem, ha nem tartom fel – kérte az ifjú.

– Dehogy tart fel, Konrad – bólintott felé Helene.

A Várhegy felé útközben udvariasan beszélgettek a professzor úr előadássorozatáról és egyéb, művelt körökben illendő társalgási témákról. A várost elhagyva csendes és tiszta levegőjű helyre érkeztek. A Schlossberg lábánál rátértek egy gyalogösvényre, mely a parkosított területen át egy kápolnaszerű, romos épület előtti kőpadhoz vezetett. Gyönyörködtek a panorámában, jól látták a városközpontot, a Mura folyót és a Ferdinand-hidat. Leültek a padra.

– Fräulein, hoztam vaníliás stanglit a Graftól, a Sporgasséról – mondta a fiatalember, miközben elővett egy kis csomagot. – Megkínálhatom?

– Köszönöm, ez nagyon kedves – köszönte meg Leni.

A padon ülve lassan ízlelgették az édességet. A nap felé fordították arcukat, csendben élvezték a hűsítő szellőt. Odalent hófelhő szürkítette be az eget. A pár megérkezett a Schlossberg tövébe, és a nyüzsgő térről azonnal elindultak az Óratoronyhoz vezető lépcsősoron.

Kár lett volna a felvonót választani! – gondolta Lencsi, és ujjai a fiú kezébe simultak. Mindig is szeretett így sétálni. Félúton, a romos fal előtti kőpadnál megálltak, és a hó nélküli, decemberi panorámában gyönyörködtek. Az óváros ünnepi fényei tompán világítottak odalentről. A Főhíd acélkorlátjain végigfutó díszítés is pislákolt már, remegését visszatükrözte a Mura. Riki átölelte Lencsit, beszívta haja illatát, majd megcsókolta.

– Maradjunk még. Az Óratorony várhat. – kérte a lány.

– Hét-nyolcszáz éve létezik… Mit neki néhány emberöltő vagy pár perc! – válaszolta szelíd mosollyal Richárd, és átkarolta Lenke vállát.

Lencsi a fiatalemberhez simult és úgy álltak ott a hegyoldalon, mint akik soha nem engedik el egymást. Elmerültek az eléjük táruló látványában, nem érzékelték az idő múlását. A régi kőhíd napfényben úszott és körülötte ezernyi csillám táncával hullámzott a folyó.

– Milyen csodálatos a táj. Olyan, mint egy aranyló, zöldes festmény – mondta Helene.

– Valahányszor feljövök ide, mindig Beethoven Egmont-nyitánya jut eszembe – jegyezte meg Konrad. – Komoly és élettel teli, akárcsak Graz.

– Ismerem a művet – szólt Leni. – Édesapámnak is tetszik. Én inkább a Für Elise-t zongorázom.

– Valóban? Szívesen meghallgatnám egyszer. Bizonyára az olvasás is közel áll önhöz!

– Igen, szeretek olvasni. Tegnap fejeztem be Dumast-tól a Monte Cristo grófját – felelte Helene. – Egyik mondata gyakran eszembe jut: „Minden emberi bölcsesség ezekben a szavakban rejlik: Várni és remélni!”

– Ezt feltétlenül elolvasom – ígérte Konrad.

– Milyen gyorsan elszaladt az idő! Szívesen beszélgetnék önnel tovább ezen a helyen, Herr Huber, de már ideje indulni – mondta Leni és felállt.

– Megengedi, hogy elkísérjem otthonáig? – tudakolta a fiatalember.

– Ha ön valóban így óhajtja – mondta a lány ellágyuló hangon.

Egymás mellett indultak lefelé, a tisztes távolságot megőrizve. Négy órát kongatott az Uhrturm harangja. Lencsi és Riki kézen fogva visszasétáltak a városba. Egy boltíves kapuban sült gesztenyét vettek. „Parancsoljon, Herr, Fräulein!” – adta át az árus a vékony papírtölcsérbe csomagolt portékáját a fiatalembernek. A hangja olyan volt, mintha egy letűnt korból szólt volna. Riki a lány felé nyújtotta a meleg finomságot, hogy először ő vegyen belőle.

– Köszönöm, ez nagyon kedves – válaszolta önkéntelenül Lencsi.

A pár elindult a ragyogó pompába öltözött történelmi utcán a gyülekezőpont felé.

– Valami nem stimmel. Nem erre jöttünk – szólt Richárd. – Felhívom az utaskísérőt…

– Ne tedd! És a grazi térképre se keress rá! Sejtem, hol vagyunk.  – mondta Lenke, és szinte hallotta magában: Egyenesen tovább… megszólalt: – Ha végigmegyünk az utcán, megérkezünk a találkozóhelyre. Tudod, déjà vu!

A fiú tekintete felderült és bólintott. Lenke vidáman egy puszit nyomott arcára, aztán sült gesztenyét falatozva folytatták az útjukat.  Az ünnepi díszek világításai kifakultak és az adventi zajok is elhalkultak. A napsugarak aranylóvá világították a Herrengasse épületeit. A fényben a jelen a múlttal találkozott. A távolból hangfoszlányokat sodort a szél: egy boldog ifjú „Auf Wiedersehen”-t mondott és egy Strauss-keringő dallamai is szálltak az éterben. Aztán felcsendült a „Stille Nacht”. Lenke és Richárd időben megérkeztek a gyülekezőhelyre.

Indulás előtt Lencsi lehunyta a pilláit. Érezte emlékei titokzatos erejét: a város egyszerre volt ismerős és új. Sejtésekből alakult gondolatként üzent neki a múlt: Most már nem kell egyedül emlékezned. Kinyitotta a szemét. Riki lágyan rámosolygott. Hideg fuvallat suhant át a téren, mintha régi ismerősöktől búcsúzott volna. Köszönöm… Viszontlátásra – suttogta Lencsi. A két fiatal felszállt a buszra. A szél pedig vitte tovább az emlékek visszhangját.

P. Tatár Judit
Author: P. Tatár Judit

Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.

3
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Távolság Tartva

  Távolság Tartva Valahogy mindig kilógok a történetből – talán mert nem írták meg rendesen a szerepem. Author: Tóth Brigitta Kedves Olvasók! Brigitta vagyok, egy

Teljes bejegyzés »

Ajtó a hithez

   Ajtó a hithez   Az Isten házában neked minden ajtó nyitva áll.   A templom oltárán az égi fény a hitről mesél.   Száz

Teljes bejegyzés »

Magyar hazánk

   Magyar hazánk   Az ékes Magyarhon büszkén őrzi a múlt csodáit.   A haza mindenkor. Ezt vésd kőbe! Mert ő érted él.   Egy

Teljes bejegyzés »

Az én hazám

  Az én hazám   Egy porszem a magyar haza földjén nekem a minden.   A magyar szép honban az évszakok varázsa hódít.   A

Teljes bejegyzés »

Kovács Gergely: A kert

      Bármit mondhatott volna utolsó szavaival Bonyhádi Lajos, nyugalmazott gépészmérnök. Élete utolsó perceiben csak ketten álltak ágya mellett. Felesége néhány évvel korábban hunyt

Teljes bejegyzés »

Pár lépésre a lélektől

Pár lépésre a lélektől   Tudatomba szökik az izgalom, Lassan hozzá indulok; Remeg minden testrészem, Majd elájulok.   Hozzám szól egy hang, Indulj el te

Teljes bejegyzés »