Elképzelem

Havas hegyek képe szemem elé tárul,

Melytől lelkem s elmém sokáig elámul,

Hogy mily kincsek léteznek eme világon,

Mily csodák rejtőznek a messzi tájakon,

Miknek szépsége akkor mutatkozik,

Ha ember a szemük elé fáradozik,

S nem csak holmi kis képeken át láthatja,

Hanem még puha kezével is foghatja.

 

Ó, bár most este itt lehetnél mellettem,

S a szoba erkélyén álldogálnál velem,

miközben kezeddel a kezemet fogod,

S két gyöngy szemeddel a látképet csodálod.

Majd aztán karoddal vállamat átfogod,

Fejed, mint puha párnára, reám hajtod,

S szívünket elönti az édes szeretet,

Kivezetjük szürkeségből a lelkünket,

S érezzük a lágy meleget közted s köztem,

S átjárnak minket a gyönyörök egészen.

 

Könyvtára lehetne annyi szép mesének,

Álmokban élő, gyönyörű képzeteknek,

S bár, kedvesem, tőlem száz napra s estre élsz,

Jön még ezer nap, mikor szállnak a csókok.

S addig meséimben mindig s örökkön élsz,

S addig verseink egymásnak örömadók

Lesznek, mik magányban oly kedves énekek,

Melyek rímes formákban életre kelnek.

 

Elképzelem, s már valóságban is érzem,

Hogy ajkam a tiéddel összeérintem,

Kettőnket földöntúli öröm önt el,

Az őrjöngő világ ott csöndesedik el,

S csak a pillanat él, mely bár ne múlna el,

Mely egy időtlen harmóniát énekel.

 

S ha velem vagy, szeretlek s nem eresztelek,

Hömpölygő könnyfolyamokban átölellek,

Lelked angyali szavakkal dédelgetném,

S nyugalomnak vidékére szíved elvinném,

Hogy a hegyes karmoktól szabad lehessen,

S szemedben a vígasznak kis lángja égjen,

Mert nékem ez a te legszebb ajándékod,

Ha mellettem boldogság fényét sugárzod.

S míg a nap fel nem ragyog, melletted lennék,

Tőled még egy lépésnyi távot se mennék,

Legyen betegség, félelem, veszedelem,

Nékünk a magunk szerelme a védelem.

 

Lesz még ezer év, mikor csak te vagy meg én,

Együtt hempergünk tulipánok mezején,

S majd mosolyogva, csókok közt ráébredünk,

Látomás, jóslat minden, mit elképzeltünk.