Ott vagy mikor aranyló csillagok ragyognak kezemben,
Tarka virágok virítanak a lelkemnek mezején,
S az illatuk, szivárványos ruhájuk nyitnak meg engem,
S csak nevetni tudnék az élet minden próbatételén,
Mikor az eltipró szavakat sugdossa füleimbe,
Hátha könnyet csalhat gyötrelmet tükröző szemeimbe,
Vagy vas ökleivel százszor-ezerszer szétrepesztene.
De én csak vígan, biztos lélekkel nevetek képébe,
Hisz tudom, napban is ölelsz engem puha karjaiddal,
S édes italt adsz szomjazó szívemnek dallamaiddal.
Ott vagy, mikor a kopár és szikes talajon fetrengek,
Mikor a sáros ár egyre magasabbra duzzad bennem,
Fák levelei zuhognak, gyönge ágaik letörnek,
Mikor csak egy rossz pillantás, nézés is elég már nékem,
Hogy magamat egy kicsiny, hasztalan kis ördögnek lássam,
Ki gond fáradt lelkeknek, s várok, hogy oda elfuthassak,
Hol még a nap se ragyogott s a hold se kacsintott, s magam,
Ki ott él, a világra sötét erőként gondolhassak.
S mégis itt vagy, magadhoz erős karjaiddal szorítasz,
S könnyeid folyamával küszködve eme földön tartasz.
Ott vagy mellettem a felejthetetlen pillanatokon,
Mikor szárnyalok a fellegben, s kínlódom a mélységben,
A szavaid ébresztenek új hajnalhasadásokon,
S csókod mely álomba ringat az alkonyat idejében.
Hát hadd legyek én is néked örömteli, bölcs angyalod,
Kinek értékes, aranyló gyémánt kincs kedves mosolyod,
Mikor testet öltve kezedbe száll megvalósult álmod,
S a szeretetet, mint virágport szélként százfelé szórod.
Hadd legyek puha párnád, biztos menedéked, vigaszod,
Kinek vállán zokoghatod el gyötrő fájdalmad s gondod,
Melyt magadon, gyengült lelkeden száz mázsás súlyként hordod,
S úgy érzed, magányban kell véle esélytelen harcolnod.
Én veled leszek, kezedet fogom, s tudd ezt minden percben,
Veled leszek boldogságban, veled leszek szenvedésben.
Kezünk legyen gordiuszi csomóként összefonódva,
S így szívünknek dobbanásai legyenek egy egységben.
Lelkünk legyen egymás társa, örömforrása, nyugalma,
S végtelennél is végtelenebb oly hosszasan időtlen.
Öleléseink legyenek hidegben a melegségek,
Oly puhák, nyugalomnak házai, világtól csendesek.
Csókjaink legyenek igaz, szent tanúi szerelmünknek,
Hosszasak, édesek, mámorosak, csodásak, mesések.
Szemeink állítsanak hát nekünk magukról tükröket,
Szenvedélyes, igaz, varázslatos érzelmeinkről képet.
Szavaink legyenek madárkák, s hirdessenek bennünket:
Szeretünk, s mily álombéli kötelék fűz össze minket.
Mi másnak a szép csak selymes hajad, mosolyod, gyöngy szemed,
Nékem a nagy szíved, gondoskodó lelked s hű szerelmed.
Author: Kazup-Nagy Máté
Köszöntöm az olvasót! Kazup-Nagy Máté vagyok, fiatal középiskolás diák, amatőr költő. Általános iskola óta írok verseket, és a mai napig az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem, elfoglaltságom. Nem egy művem már megje- lent különböző antológiákban, amelyek mai napig mind sikert jelentenek. Verseimnek legfőbb témája a feltörő érzelmek rímekben való megfogalmazása. Az ember élete során sok mindent megtapasztal, akár az önfeledt örömöt, mely a csillagokig képes felrepíteni, vagy a mélyről feltörő fájdalmat, csak hogy egy-két példát megemlítsek. Számomra ezeknek versbe öntése egyrészt megnyugvást jelent, másrészt később a műveket elővéve és újból elolvasva könnyen fel tudom idézni azokat a pillanatokat, amelyek nagy hatással voltak rám. Ezen kívül a tájversek is közel állnak hozzám, hiszen akár egy őszi kép, vagy egy borongós téli nap is képes érzelmeket előhívni. Innen is köszönöm a családomnak, barátaimnak és tanáraimnak a bíztatást és a támogatást, valamint az Irodalmi Rádió szerkesztőségének, hogy tagja lehetek az alkotó közösségnek, és remélem, hogy a verseim elnyerik az olvasók tetszését!
Egy válasz
Nagyon szép sorok. Boldogok lehetnek mindazok, akiknek ott van a társ.
Szeretettel: Rita