A város főterén minden reggel pontosan nyolckor megkondult a harang, pedig templom már rég nem állt ott. A hang mégis jött, mintha a levegőnek lett volna egy rossz beidegződése. Az emberek ilyenkor megálltak, levették a kalapjukat, vagy ha nem volt, akkor a fejüket vakarták tanácstalanul. Én is így tettem, mert a megszokás erősebb volt nálam, mint az értelem. Ez nem volt nagy teljesítmény.
Az Elveszett Dolgok Hivatalában dolgoztam. Nem esernyők és fél pár zoknik tartoztak hozzánk, hanem érzések. A remény például a harmadik polcon volt, balról a második fiókban, állandó hiánycikk. A hitet rendszeresen rossz helyre iktatták, a szerelmet pedig soha senki nem jött átvenni. Én a végleg elveszett ügyekért feleltem, ami szakmailag siker, emberileg viszont csőd. Egy keddi napon a saját nevemmel ellátott aktát húztam ki. Vastag volt, gyanúsan vastag, mintha egy túletetett iratkupac lett volna. Amikor kinyitottam, papírok helyett egy tükör nézett vissza rám. Belénéztem, és nem láttam semmit. Nem homályt, nem sötétet, hanem precíz, adminisztratív ürességet. Olyat, amit alá lehetne írni. Eszembe jutott egy mondat, amit egyszer okoskodásból jegyeztem fel: A gyászban a világ válik üressé, a depresszióban maga az én. Akkor még idézetnek szántam. Most már kórlelet volt.
Hazamentem. A lakásom megsértődött rám. A kanapé úgy állt, mintha nem akarna beszélni velem, a falióra visszafelé járt, és minden ötödik percben felsóhajtott, mintha neki lenne nehéz napja. A hűtőben csak konzervált emlékek voltak, lejárt szavatossággal. Felbontottam egyet. Egy gyerekkori nevetés szivárgott ki belőle, majd azonnal savanyú lett. Visszazártam. Nem volt szívem kidobni, pedig egyértelműen romlott. Másnap nem mentem be dolgozni. Senki sem hívott, ami szakmailag következetes volt. A város tette a dolgát, a harang kondult, az emberek megálltak, én pedig leültem a tér közepére, hátha valaki rám kérdez: „Elnézést, nem látta véletlenül önmagamat?” Senki sem jött. Valószínűleg engem már korábban leadtak. Este, amikor a sötét összecsukta a várost, megértettem, hogy az egész helyzet leginkább egy rosszul megírt viccre hasonlít, amelynek nincs csattanója. Felálltam, és elindultam kifelé. Nem vittem semmit. Az ürességnek nincs súlya, legfeljebb humora. Az is fekete.
Másnap az Elveszett Dolgok Hivatalában új aktát nyitottak. „Ismeretlen” szerepelt rajta. A megjegyzés rovatban ennyi állt: „Talán még visszaszerezhető.” Az aktát az én régi íróasztalomra tették. A szék kissé el volt húzva, mintha valaki nemrég felállt volna onnan. A név rovat üres maradt, de ez inkább udvariasságnak tűnt, mint hiánynak. Amikor megszólalt a harang, nem álltam meg. Elindultam helyette. Ha valami visszaszerezhető, akkor előbb el kell veszíteni igazán. A többi már csak adminisztráció volt.
Author: Kövecses Sára
Kövecses Sára vagyok, Egerben tanulok az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Gyakorló Gimnázium művészeti tagozatán, ahol idén fejezem be középiskolai tanulmányaimat. Számomra az irodalom nemcsak alkotás, hanem látásmód is: a világ értelmezésének egyik legerősebb eszköze. Novellisztikával és költészettel foglalkozom, és hiszem, hogy a képzőművészet és az irodalom együtt jelenti a teljességet, a szavak képpé válnak, a képek pedig történetté. A további tanulmányaim során is szeretném továbbvinni az irodalmat, alkotóként és gondolkodóként egyaránt. Az Irodalmi Rádió szerkesztőségében szerzőként célom, hogy érzékeny, kortárs hangon szólaltassam meg az irodalmat, és olyan szövegeket hozzak közelebb a hallgatókhoz, amelyek gondolkodásra, érzésre és képzeletre hívnak.
