Fekete hétfő
Fekete csontvázak meredeztek a réten. A fű helyén hamu, a virágok helyén elszenesedett csillagok. Keserű volt a levegő, a csend síri.
Mélység nélküli feketeség, az erdő melleti rét olyan, mint egy ceruzával írt napló, aminek a tartalmán radírral mentek volna végig.
Feküdtem az ágon, napokon keresztül nem mozdultam. A szárnyaim súlyosak voltak, tollaim java részét levedlettem, a mellkasom pedig üres volt. A hamu már kihűlt, de a bennem lévő üresség forrón izzott.
Megpróbáltam énekelni, de a torkomban megakadt valami.
Miért énekelne bárki egy felégetett mező fölött? Kinek? Minek?
Ez csak a vég lehet. Elfáradt a világ, és vele együtt én is.
A szél megmozdult, port hozott magával. A távolban egy elszenesedett szár roppant, mintha még most is égne valami odabent.
Lehunytam a szemem. Talán most kellene hallgatnom végleg. Talán az ének is elégett a virágokkal együtt.
Hosszú idő telt el – vagy csak egyetlen perc, amely nem akart elmúlni.
Aztán valami makacs, apró lüktetés kezdődött a mellkasomban. Nem remény volt. Düh. Kötelesség. Vagy egyszerűen csak a megszokás, hogy csak azért sem adom fel.
Felemeltem a fejem. Először egy nyers, erőteljes hang, majd egy célzott stróffa, végül egy dallam. Nem ez volt a valaha kiénekelt legszebb hang, de ami a csövön kifért, kijött belőlem, és végigsöpört a fekete mező felett.
Felkavarta a hamut, beleremegett az elszenesedett szárakba, nekicsapódott a még álló fatörzseknek.
Aztán a horizont szélén, alig hallhatóan valami megmozdult. Úgy tűnik, maradt még valami élő ebben a világban.
Lila szombat
Egy vékony. idegen hang suhant a távolból. Az enyémtől eltérő ritmusban, eltérő hangszínben.
Megdermedtem.
Aztán egy másik hang is megszólalt, mélyebben és szaggatottabban. Aztán egy harmadik is, távolabbról. Majd egy negyedik is, nem is annyira távol.
Mindegyik maradt a maga fáján, nem jöttek közelebb.
Figyeltem a dallamokat, mindegyik különböző volt. Próbáltam keresni a ritmust, próbáltam felfedezni az eltérő hangok közötti összefüggéseket, de nem találtam meg. Egyes hangok úgy törtek meg a levegőben, mintha a víz alól érkeznének.
Ekkor értettem meg! Nem a hangformát kell figyelni, hanem a történetet, amiről szól az ének. Mind ugyanarról énekelt: a kínai folyamidelfinről.
Az egyik madár a folyó csobogását énekelte meg. A másik a hiányt tartotta ki hosszú, remegő hangon. A harmadik a felszín alatti sötétségnek adott dallamot, rövid, tompa rezdülésekkel.
Nem ismertem őket, de nem is a személyük a lényeg, hanem az, hogy ha egyenként nem is ismerjük a válaszokat a történetünkben feltett kérdésekre, de már együtt kérdezünk.
Kék vasárnap
Tisztult a levegő, a nagy tűz emléke halványodni kezdett a réten. Énekkel köszöntöttük a napot, folytattuk a tegnapi dallamot. Külön-külön ágon, eltérő dallamokkal és hangszínekkel.
Aztán az egyik madár kitartotta a hangját egy lélegzettel tovább. A másik belépett alá, mélyebben. A harmadik átszállt a kettő között, mint egy híd. Egy negyedik kitöltötte a többi madár lélegzetvétele közti csendet.
Egyszerre énekeltünk és hallgattuk egymást. Amikor elfáradtam, valamelyik kisegített a saját dallamával. Amikor eltévesztettem a dallamot, egy másik segített megtalálni a ritmust. Amikor a hangszínt rontottam el, egy harmadik visszahívott egy biztosabb hangközbe.
A kék ég alatt, de a fekete föld fölött, a különböző torkokegyetlen, mégis sokszólamú áramlássá változtak. Egyenként egyek maradtunk, nem oldódtunk fel egymásban, de egymást tökéletesen kiegészítettük.
Nem találtam fajtársat. Az ágra nem ült mellém senki, és még mindig úgy látom, hogy az én énekemmel együtt az én fajtám is eltűnik a világból. Ez a gondolat nem halványult el, de a benne lévő teljes sötétség már nem zár béklyóba. A magányom velem él, de a jelentéktelenség megszűnt benne. Része lettem valaminek, ami a hangszálak közössége által teremtődik meg. Ha az én hangom egyszer elhallgat, a dallam nem szakad meg. Valaki más továbbviszi a mély részt, más a magasat, valaki más pedig a szünetet.
A kórus nem tőlem lett nagy, én lettem nagyobb általa.
Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, és az ég egyre tisztább lett, a hamu alatt valami törékeny, zöld erővel megmozdult. Repedés a feketeségben, egy vékony szár. Majd egy szirom, gyűrötten, nem volt benne biztos, hogy szabad kinyílnia. De tudta, hogy bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nem félni, hanem a félelem ellenére is megadni magának a szabadságot, és végül ki is nyílt. A felégetett mező közepén, ahol tegnap még csak hamu volt, egyetlen virág állt a kék ég alatt.
De nem volt egyedül.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!
