Nem haragszom rád, nem fáj ez nekem.
A düh fáradt bennem. Előbb ment el, mint te.
Visszavettem lépteim, már megálltam.
Nem indulok feléd, se el tőled — itt ülök le.
Nem bánom a múltat, de ha megismételhetném,
Kiradíroznám a felét, meghagynám a foltokat.
Talán egyszer átírnám valami szépre,
Nem mardosna már, a rólad képzelt gondolat.
Mit várok most? Még magam sem tudom.
Van, hogy a semmiben a hangodat keresem,
Máskor a nevedet sem bírom kimondani.
Ha hívsz, vagy ha nem… nem fáj nekem.
Nem haragszom rád. Ez a legnagyobb baj.
Mert ha haragudnék, nem engednélek közel.
De harag nélkül mégis beengedlek,
Pedig tudom, a félelem majd körbeölel.
Megrekedtem. Előre vagy hátra lépjek?
Nem az a kérdés, bírom-e még egyben.
Hanem hogy meddig maradjak itt?
Kell még maradjak ebben a csendben?
Author: Muzsik Szandra
Az írás számomra nem csupán érzelemkifejezés, hanem egy sóhaj. Néha kiszökik, máskor félve bennreked. Amikor már súlya van, gondolattá sűrűsödik, szavakat keres magának, majd alkotássá válik. Ezekben a szövegekben hagyom, hogy az, ami bennem készül, csendben, de őszintén kilépjen a függöny mögül. Miközben a soraimat írom, a háttérben szóló zene kísér, és teljesen belefeszülök ebbe az érzelmi világba.
