S akkor csönd lett, mintegy félórára.
Lelkem csöndje ez.
Nincs egy pisszenés, halandó árnyék,
Kifacsart, néma könnyeket,
S tátogott jajszót rebeg az őszi szél.
S akkor csönd lett, mintegy félórára.
Ingyen kegyelemből kaptuk a halál kötelékét,
Hogy kölcsönvett buzgósággal tomboljunk,
S végességünk tudatában az újembert,
A belénk rejtett végtelent kutassuk.
De a kereszt korhadt, s szúette
Szálkái izgatják rongy lelkünk kedélyét.
S mikor e csöndben szemem a távolba réved,
A tengernyi ember közt a magány
Jéghideg keze markolja szívem.
Beszűkül a láthatár,
S én szótlan, vakon és híven
Utolszor is bánom tengernyi sok vétkem.
Én úgy rángatózom e vaksötétben,
Mint a kiömlött tintába szálló éji lepke,
S kinyújtott kezem markolja a semmit,
S csak kapálóz fogódzót keresve.
Mert nem akar a test martalékká lenni,
Az ösztön tartja, de vinné a lélek.
S így, a kínzó lét tajtékán ülve,
Mikor a fény alábukik a horizontnak,
Bizsergést érzek kinyújtott kezemen,
S fáradt szemeim odapillantanak.
Egy pillangó szállott rá, lábacskáit érzem,
Éjfekete szárnyán vad szikrákat szülve.
Oh, te szikrázó, koromszín látomás!
Ki vagy te, mondd, ki legyőzte a halált?
Te csodáknak rebbenő, hírvivő tanúja,
Pillangó képében érkező szabadítás,
Kinek szavára a világ minden búja
Mámorrá, örömmé változott át.
Oh, bárcsak csókolnám fekete szárnyaid,
S kitinpáncélba rejtett titkaid
Tudója lehetnék!
S te édesen állasz kézfejem peremén,
Mely imára kulcsolt, s nem remeg,
Ha takarja az éjszínű erezet.
S hirtelen, minden gondolatnál sebesebben
Szállsz tova az elrejtett végtelenben,
S könnyekké morzsolt szédítő hiányod
Csak mélyíti az űrt, mely azóta tátong
Szívemben, hogy először éreztem szárnycsapásod
Egy tovatűnt nyárelő fullasztó melegében.
S akkor csönd lett, mintegy félórára.
Lelkem csöndje ez.
A kezem kinyújtva: hiszem, hogy visszatérsz!
Tudom, hogy eljössz, én várlak szűntelen!
S akkor majd valóvá szilárdul a pillangó-kép,
S így olvad a csönd meleg szeretetté.
Budapest, 2024 február-március
Author: Andorfi István
„A legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni, úgy vélem, ez nem kis ügy.” Köszöntelek! Andorfi István vagyok, szakmám szerint elméleti fizikus, asztalos, gondolkodó ember, „fenség, észak-fok, titkok, idegenség, lidérces messze-fény”. Kutató vagyok. Szakmámban a természet működésének, elhívásomban Isten titkának, rejtettségének kutatója, igazságának éhezője és szomjazója. Mi az ember, mi a világ, mi az élet, ki vagy te s ki vagyok én? Ezek a kérdések feszítenek, mióta 2001 nyarán megszülettem. „De, jaj, nem tudok így maradni, szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.” Hogy te is és én is a szeretet ős-bolondulásában, acélos akarattal kihívva magunk ellen a világot a nagy ős-egységben összeforrva az Isten tenyerén élhessünk. Jöjj hát!