Némán a tükör előtt állva keresem,
Ki a kitartást egykor adta nekem.
Mikor az erő még csak vágyálom,
A tudás aranyát birtokló kánon.
Ha azt mondod nekem, ilyenné válok,
Felteszem a kérdést: Mikor, milyen áron?
Gyerekként azt hittem, az élet ilyen,
Hatalmat lóbáló félelem.
Pengeélen táncoló centiméterek,
Másodperceken múló történetek.
Óriási tévedés azt hinni, igen,
Nem múlik máson, csak hiten.
Falba vájt képkereteken látva,
Úgy tűnik, ez csupán csak látszat.
Polaroidok tárháza,
Nemtetszések kavalkádja.
Porig hajszolt erőt lesve,
Honnan tudod, mikor jössz te?
Felnőve már úgy látom, lehet,
Lehetséges hinni valamiben.
Láthatod magad boldogan nevetve,
A gyerekkori énedre tekintve.
Bizakodhatsz a jobb reményében,
Akkor is, ha közben félsz a sötétben.
Végül talán visszatekintve rájössz,
Az erőd valójában a téged hajtó tűz.
Mindig is ott volt benned,
Arra várva, hogy kiteljesedjen.
És ha esetleg izgatottan fürkészed az eget,
Annyira emlékeztetsz valakire.
2026. január 14.
Author: Nikolics Petra
Gondolataim digitális napló formát öltve. 2005. 03. 19.✨
