Az éjszaka

Midőn csendesen búcsúzik a szelíd est, 

Követi, nyomában lépked szorosan 

a rejtelmes éjszaka. 

Koromfekete leple alatt 

titokzatos hangok hallatszanak, 

sejtelmes árnyak osonnak  

minden irányban. 

Sötétség borul 

a nappal nyugtalan  világra. 

Az utcák üresek, némák kihaltak, 

bennük egyedül olykor csak a szél kószál  

s magányát magában siratja. 

Az alvó házak közt  

lehajtott fejjel oson, 

menekül a bánat. 

Kóbor macskák ijesztő hangon  

párjukat hívják, majd 

minden zavaró zaj elül.  

Kívülről benéz, kopog a nyugalom. 

Minden békés, csendes. 

Nem mozdul semmi. 

Elhallgat, a csend is, 

s  már tovább nem feszül. 

A hallgatag magány 

magában töpreng, majd  

kinyújtóztatja fáradt tagjait,   

s  ha ezután lép is, csupán 

óvatosan, lábujjhegyen jár. 

Tán még az idő sem megy tovább, 

hallgatásba burkolódzott az ingaóra. 

A mutatók pihennek, leálltak, nem járnak. 

Álmát alussza az elfáradt tegnap. 

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.