Midőn csendesen búcsúzik a szelíd est,
Követi, nyomában lépked szorosan
a rejtelmes éjszaka.
Koromfekete leple alatt
titokzatos hangok hallatszanak,
sejtelmes árnyak osonnak
minden irányban.
Sötétség borul
a nappal nyugtalan világra.
Az utcák üresek, némák kihaltak,
bennük egyedül olykor csak a szél kószál
s magányát magában siratja.
Az alvó házak közt
lehajtott fejjel oson,
menekül a bánat.
Kóbor macskák ijesztő hangon
párjukat hívják, majd
minden zavaró zaj elül.
Kívülről benéz, kopog a nyugalom.
Minden békés, csendes.
Nem mozdul semmi.
Elhallgat, a csend is,
s már tovább nem feszül.
A hallgatag magány
magában töpreng, majd
kinyújtóztatja fáradt tagjait,
s ha ezután lép is, csupán
óvatosan, lábujjhegyen jár.
Tán még az idő sem megy tovább,
hallgatásba burkolódzott az ingaóra.
A mutatók pihennek, leálltak, nem járnak.
Álmát alussza az elfáradt tegnap.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
Kedves Tonió!
Hangulatos, szép verset írtál az éjszakáról. Gyakran érzem azt, hogy éjjel nem halad az idő, mivel rossz alvó lévén hosszúnak tartom az éjszakát. A nappal pedig szinte elrepül, még akkor is, ha 4-kor, 5-kor kelek.
Szeretettel: Rita🥰