Lelkem hófödte táj, ártatlan bár,
de mást mutat, mást remél,
hideg van odakint és zaj,
ritmusra dobban, arra zenél.
Szíved a mellemen, hallom a kezed
apró simítását sercegni,
Távolban sóhajok mélyét felengedni,
ahogy nézik a szemed.
Kár, hogy mégis más vagyok,
Kár, hogy tudod már a nevem,
S az is kár, hogy eltűnt minden levelem,
A fák tövéből, térdhajlataid odvából,
Féltett titkaim sötétkék zugából,
Nem akarok ez lenni !
És mégis jobb még elhinni,
Fiatalon meghalni, s ezen nevetni,
Táncolni, lépkedni, hajadonon ébredni,
Álmodni, vágyódni….
Ez is én vagyok.
Author: Ugrai-Tormási Miranda
Amikor írni kezdtem, tinédzser szívem mély hepéket és hupákat élt át. De minden hepe után jön egy hupa és az én életem is megváltozott. Sok írásom a fiókban pihent, de most van valaki, akinek szeretném megmutatni, hogy ki voltam és ki vagyok. Szeretnék Ráhagyni érzelmeket, érzéseket és végtelen szeretetet. Tessék hát lelkem minden apró sóhaja: Neked.
