Kábulatba ejtő gesztenyeszeme
Maga az őszinteség.
Tükre: önmagam mámoros képe,
‘Hogy barnasága rám tekint.
Látom benne durva multam,
S hogy gyengéd jövőm örűl.
Pillái: simulón fáradt
Rózsaszínű pampafű.
Száraz keze mégis oly síma, s megtesz
Értem mindent, ha kérem.
Úgy pulzál a szíve vágya, hogy menten
Megvadult táncát élem.
A külvilág teljesse most
Elcsitult, de érzéki
Gondolatid üvöltve vonz.
Járjuk, míg a bor szépít!
Author: Szász Jázmin
Folyton változunk mi mind, emberek. Ahogyan a világ is körülöttünk. Verseink szépen illusztrálják, hol tartunk, miként létezzük e teret: a művészet által megélt életet. Győr mellett lakom, de utazok. Bárhol otthont lelhetek, hiszen a boldogságunkat mi alakítjuk, a békénket önmagunkban találjuk. Ahogyan részét képezzük az univerzumnak, a magunk elemeit szétszórhatjuk benne, így sohasem leszünk elveszve. Egy vers szóljon bármiről, ha őszinte s szeretetből születik, összekapcsol minket mind. Kik olvassuk, mind érezzük, s egyszercsak benne termünk. És ki írja, azt boldogítja csodálatunk, figyelmünk. Fogadjátok szeretettel zavaros elmém kusza képzeteit.
