*
Volt is meg nem is, jobbra is meg balra is, egy bokor alól csendes hüppögés, szipákolás, sírás hallatszott. Késő őszre járt az idő, hűvös szél fújt át a tájon, az avar ropogott az arra járók talpa alatt.
A sírdogálás nem csitult, fájdalmas volt hallani. Egy öregasszony bukkant fel az úton tipegve, hajlott háttal, görbebottal, vastag kendőbe burkolózva, a hátán egy köteg rőzsével, éppen úgy, mint a mesékben. Megállt olykor egy-egy szusszanásra, lélegzetvételnyi pihenőre, hogy aztán szorgosan folytassa az útját hazafelé.
Egy ilyen pillanatban megütötte a fülét a sírás hangja. Meglepődött, aztán széjjelnézett, honnan jöhet a hang. Hamarosan meg is találta a bokrot.
– Van ott valaki? – kérdezte hangosan, bár tudta jól a választ. A sírás hirtelen félbemaradt. Az anyó megismételte a kérdést, s mivel válasz most sem érkezett, a botjával húzta széjjelebb a bokor ágait. Félősen, remegve, két fekete szembogár nézett rá a sűrűből.
– Hát, te? Ki vagy és mit csinálsz itt? – kérdezte barátságosan. – Gyere bátran elő, tőlem nem kell tartanod!
A bokor mélyéről furcsa lény lépett az anyó elé, aki a látványtól hátrahőkölt. A sírás erre újra eleredt, s a lény ment volna vissza az ágak közé.
– Várj csak, hé, hová mész? Nem akartalak megijeszteni, csak annyira meglepődtem, amikor megláttalak, még sosem láttam hozzád hasonló furcsa szerzetet.
A szerzet megint abbahagyta a sírást, majd bátortalanul megszólalt:
– Pedig én ilyen vagyok. Egy birka. Egy kopasz birka. – mondta fájdalmas ábrázattal.
– Hát, persze, egy birka vagy… de hová lett a szőröd? – kérdezte a néne, majd rögvest abba is hagyta a kíváncsiskodást, mert észrevette, hogy szegény kopasz birka már nem a félelemtől reszket, hanem a hidegtől.
– Jaj, de figyelmetlen vagyok, gyere kicsit közelebb, van még egy kendő a vállamon, azzal betakarlak, biztosan éhes is vagy, ugye?
A birka szomorúan bólintott.
– Jól van, nyugodj meg; itt lakom a közelben az erdő meg a falu között, gyere velem, szedtem begyújtóst, csinálunk egy kis meleget, aztán főzök egy fazék kását, jut mind a kettőnknek.
S azzal elindultak. A birka megadóan követte az idős asszonyt, a szíve táján máris egy kis melegséget érzett, mert ilyen szépen még sosem szólt hozzá senki. Lassan haladtak, mert az egyik már öreg volt, a másik meg le volt gyengülve. Azért előbb-utóbb hazaértek a kis kalyibába. Nem volt egy úri lakosztály, az tény, de szélvédett volt, s az élethez a legszükségesebbek azért akadtak.
Az anyóka tüzet csiholt, egy kopott fazékban vizet tett fel, egy kisebb lábosban szintén, majd egy keszkenőből teának való leveleket halászott elő.
A jövevény addig csendesen meghúzta magát a sarokban.
– No, gyere… gyere ide elibem, hadd nézzelek meg közelebbről! – hívta kedvesen az anyó. – Mindjárt kész a tea, az is jól átmelegít bennünket.
A birka elősomfordált a sarokból, majd megkérdezte:
– Mondd, anyó, hogyhogy te ilyen barátságos vagy velem, amikor mindenki csak bántott és elüldözött?
Az öregasszony nagyot nézett a kérdésre, majd lehajtott fejjel azt válaszolta:
– Űzött vad voltam és vagyok én magam is. Tudod, mit? Amíg elfogyasztjuk a finom teát, addig elmeséljük egymásnak a történetünket, jó?
A birka beleegyezően bólintott. Érezte, hogy jól fog esni, ha könnyíthet a lelkén.
Dobtak a tűzre, elhelyezkedtek, majd jóleső kortyintgatások közepette belefogtak a mesélésbe.
– Kezdjed te! – ajánlotta az anyóka. – Te vagy a vendég a háznál!
– Szomorú az én történetem, – sóhajtozott a birka – igazán szép helyen laktam a testvéreimmel meg a többi társunkkal, három faluval odébb, mint ahol most vagyunk. Nem különböztem semmiben a többiektől, nekem is szép gyapjas bundám volt, a gazdánk minden reggel, ahogy kiengedett bennünket az akolból a legelőre, végigsimította a hátunkat, s így számolt meg bennünket este is, amikor hazatért a nyáj… egy juhászkutya is tartozott hozzánk, a Bodri, de ő kiváltságos volt, mert őt a gazda éjjelre beengedte a házba aludni. A napjaink szépen teltek egyik a másik után. Szerettünk a legelőn a napsütésben futkározni, legelészni, teli bendővel szunyókálni.
Az anyó figyelemmel hallgatta a birka történetét, aki így folytatta:
– Egy napon legelészés közben megbotlottam a domboldalon. Gurultam-gurultam, sehogy sem bírtam megállni, s végül belepottyantam egy gödörbe. Nem tudom, mi lehetett a gödör alján, de csípett és viszketett a bőröm tőle. Mire kikecmeregtem, kihullott a szőröm mind egy szálig. A társaim látták ezt, volt nagy riadalom, de öröm is, hogy több birka nem esett áldozatul. Hanem ezután kezdődött igazán a pokoljárás: kezdetben csak elhúzódtak tőlem a többiek, senki nem akart már hozzám bújni, játszani velem, majd csúfolni kezdtek, hogy milyen csúnya lettem, a gazda már nem lehet miattam büszke a szép nyájára…
Ahogy telt az idő, rendre kinevettek, kiközösítettek, és lassan már szóba sem álltak velem. Pár napja pedig hallottam, amint a gazda megtárgyalta egy másik gazdával, hogy nem maradhatok így, világ csúfjára, hamarosan kondérban fogom végezni… így mondták, nem vesződnek velem tovább. Haszontalan jószág lettem a szemükben. Ezért világgá szöktem, nem volt maradásom. Alig ettem azóta és nagyon magányosnak érzem magam.
– Ó, de szomorú a történeted, még a végén megríkatsz, pedig az is bőven elég, ami velem történt! – morzsolt el egy könnycseppet az anyó. – Megfőzöm a kását, eszünk, aztán én is elmesélem neked, hogyan kerültem ide, mert bizony én sem mindig itt laktam.
Úgy is lett! Ettek. Olyan jólesett mindkettejüknek a kása, mintha valami lakodalmas ebédre lettek volna hivatalosak! A tűz közben kellemesen bemelegítette a kis gunyhót*, leheveredtek a kályha közelében.
– Mesélj, anyóka, te hogyan kerültél ide? – szólalt meg a birka.
– Tudd meg, – kezdte az öreg néne, – hogy egykoron megbecsült tagja voltam a falunak. Ösmertem* sok-sok gyógyfüvet, sokféle főzetnek a receptjét, még a dédanyám hagyta rám ezt a tudást. A falubeliek mindig meglátogattak, tanácsot, füveket kértek, ha megbetegedtek. Így ment ez biza jó darabig, gyógyultak szépen az emberek, s mindig meghálálták evvel-avval a segítséget. Egészen addig, míg a falubíró fia egyszer nagyon megbetegedett, s olyan magasra szökött a láza, hogy maga volt a megtestesült kemence, csak úgy tüzelt és már félrebeszélt! Felkerestek a szülei, elláttam őket is gyógyfüvekkel, tanácsokkal, ám másnapra a fiút a Teremtő magához szólította. Olyan beteg volt már szegény, hogy nem tudott belőle kilábalni. Az emberek fájdalmukban ki mást hibáztattak, mint engem. Egyszeriben gyógyítóból boszorkány lettem a szemükben, hiába mondtam nekik, hogy a Teremtőnek joga van ahhoz, hogy akár gyerekeket is magához szólítson, ő dönti el, mi a dolgunk, s meddig maradhatunk a földi létben.
A kopasz birka tátott szájjal, együttérzőn hallgatta az anyóka történetét. Érezték a levegőben, hogy most olyan társra találtak, aki igazán meg tudja érteni, min ment keresztül, mit élt meg a másik.
– Biztosan sejted már a befejezést, – tette hozzá az anyó. – Én ugyan nem szöktem meg, mint te, de elkergettek a faluból, ide, ebbe a kalyibába tudtam elmenekülni, ami az erdőkerülőknek volt fenntartva egykoron. Azóta itt élek egymagamban, magányosan, a történteket már százszor lepergettem magam előtt. Tudom, hogy jó füveket adtam, tudom, hogy jó tanácsokat adtam, de az a fiú már közelebb volt a Jóistenhez, mint a földiekhez, nem lehetett sajnos megmenteni.
Egy darabig hallgattak mind a ketten. Teli volt a levegő szomorúsággal. Csak a tűz ropogását lehetett hallani, el is szunyókáltak a melegben. Amikor megébredtek, azt mondta az anyó:
– Figyelj csak, ide, te kopasz birka: nagyon hasonló a mi történetünk, mindketten számkivetettek és nagyon magányosak vagyunk. Biztosan oka van, hogy mi ketten az úton találkoztunk. Úgy érzem, egy új esélyt kaptunk most az élettől, hogyha itt maradsz, akkor neked is lesz hol laknod, nekem is lesz lakótársam, segíthetjük és szebbé tehetjük egymás napjait. S ha gyógynövényekkel sikerül a bőrödet és a szőrödet meggyógyítanunk, mire eljön a tél, újra kinőhet a bundád! Mit szólsz hozzá?
A kopasz birka alig jutott szóhoz a meghatódottságtól, hálatelten pillantott az öregasszonyra. Öröm csillogott a szemében, titkon remélte is, hogy maradhat, s nem kell tovább bujdokolnia.
– Maradok anyókám, örömest, úgysincs hová mennem, és segítek majd neked, amiben csak tudok!
Ebben maradtak. Leszállt közben az este, odakint kigyúltak az égen a csillagok; a holdkaréj is feltűnt a láthatáron. Megbeszélték még, ki, hol fog aludni, mi lesz a másnapi teendő… megmosakodtak, aztán újra elcsendesedtek… a szívüket jóleső érzések járták át – s a maguk módján hálát adtak az égnek, hogy összetalálkoztak!
Így költözzön béke és elfogadás a ti lelketekbe is egy-egy fáradságos nap vagy lelki viszontagságok után!
(széjjelebb, elibem, kalyiba, gunyhó, ösmertem = magyar vidékeken a mai napig használatos népies kifejezések)
*
(© Nagy Erzsébet – 2025. október 29.)
2026. június 16. Üdvözlöm az erre járókat !🙂
Az elmúlt ősszel megszületett a kedves kopasz birka története, most pedig bekerült a Blogszerzők Antológiájába,
ami a 97. Ünnepi Könyvhétre készült el. A kötet címe : Vasárnapi pillangó. Örömmel vettem részt a kvaterkán is. 🙂
*
(A képen egy igazi kis kopasz birka látható : „Shaun, a bárány egy wickwari farmon él, és négy testvérével ellentétben egyáltalán nincs szőre. Mostantól azonban nem kell dacolnia a hideggel, ugyanis saját pulóvere és sapkája van, ami megvédi a brit zimankótól”.)
Author: L. Nagy Erzsébet
Nagy Erzsébetnek hívnak, alkotó emberként szeretem a betűk, szavak, gondolatok világát. Tulajdonképpen már gyerekkoromtól írok – ahogy az olvasás, úgy az írás is nagy örömforrás a számomra. Szeretem megélni azt a pillanatot, amikor „megjön az ihlet”. Az annyira jó érzés ! 🙂 Szeretem, amikor megérint egy-egy téma, egy szó, egy életérzés, valamilyen saját élmény vagy mások élménye…egy kép, egy festmény…bármi és elkezd bennem dolgozni, formálódni. Megérint, aztán hagyom odabenn érlelődni. Ez változó – olykor csupán pillanatok, de lehet akár 1 nap is, akár hetek-hónapok, ezt nem én döntöm el…van olyan versem, amit évekig hordoztam a lelkemben, mire meg akart születni. Egyszer csak megérzem, hogy itt a pillanat, le kell ülni, leírni, ami érkezik, akár éjjel is. Az alkotás során átjár az öröm. Aztán van, hogy 2-3 napig még formálódik, jön egy-egy jobb, frappánsabb kifejezés…akkor azokat átírom… Szeretek játszani a betűkkel – és szeretek több műfajba is belekóstolni. Bolondosakat is írok, ahogy komolyabb hangvételűeket is. Időközben kialakult a saját stílusom, nálam nem kell azon morfondírozni, hogy „vajon, mire gondolt a költő”, mert pontosan lehet tudni. A téma persze, nem mindig kellemes, ahogy az Életben sem csak piros betűs-szívecskés napok vannak. Amit még nagyon fontosnak tartok, az az anyanyelvünk ápolása, ez szívügyem...