Reggel a parton. Hat óra múlt pár perccel. A fehér gyöngyházfényű kora reggeli párában a sétány hívogatóan hűvös, a tó tükre olyan, mint egy kék csempével kirakott feszített vizű medence, semmi túlsúly nem zavarja meg a harmóniát. A reggeleket szerette a legjobban, mert ilyenkor még nyoma sincs a későbbi forróságnak, amikor a hőség fejbevág. Minden nyugodt és csendes. A meleg kék ég háttere előtt magasodó fűzfákat nézte, meg a tavon lebegő gondtalan kacsákat. Sehol egy lélek, csak a víz, az ég és a madarak.
Útja vastag törzsű fűzfa árnyékában vitte, megállt alatta egy pillantra, körülötte földig borultak az ágak, sűrű falat vontak köré, mintha szentélybe lépett volna. Feje fölött kusza levelek sűrűje, mint sorsok ágba szőtt keresztjei. Madarak garmadája ült a fán, alig látta őket, de hallotta szárnyuk suhogását, ahogy rebbentek egyik gallyról a másikra. Mintha hangbúra lenne a fa, visszhangzott benne a rigó trillája, keveredve a rozsdafarkú lágy mélabús, felfelé hajlított füttyével, és a cinke vidám csivitelésével, a különös kórus több szólamban egymásnak felelgetett.
A kutyák gazdái a legfittebb emberek. Egy csikó méretű kutya jött szembe, barna bundás hatalmas eb, újfunlandi lehetett, gazdájának a mellkasáig ért, aki magához rendelte a kutyát, ő pedig gondosan elkerülte őket. A varjak a stégek korlátjain hangosan kárálnak, ha két méternél közelebb kerül hozzájuk.
A vasút mellett feltűnt Balatonboglár. Még nincs fél hét, de a piacon a kofák már kirakták illatozó portékáikat, volt ott gömbölyű cseresznye, mosolygós őszibarack, és mindenféle friss zöldség, az ember beleharapna, ha épp nem futna. Egy asszony hatalmas méretű sonkát szeletelt, tudta, hogy vásárlói kisebb darabokat kérnek majd tőle. A Bocskai út felé vette az irányt, és ahol meglátta kopottas ház tövében a sárga keresztet, tudta, jó helyen jár. Innen indul a lépcsősor fölfelé, az erdőn át a Temető-dombon emelt Kék és Vörös kápolnákhoz. Az árnyas fák hűvösében könnyűek a lépések, az erdő ontja a föld illatát, a harmat még ott ül az alsóbb ágak levelein.
A temető oldalán lépett ki a félhomályból és egy csendes, mediterrán tájba érkezett. A nap már magasan járt, a fény olyan ragyogó arannyal volt telve, mint a méz. A temetőben plébánosok, mérnökök mellett Dr. Habsburg Ottó sírja. Harangozó Anna kőkeresztjét a szélben lágyan remegő lila levendula öleli át. Átellenben Szent Erzsébet márványszobra, kecses ujjaival megfakult művirágot szorongat.
Innen már látható a Kék kápolna neogótikus indigókék tornya. Messze ellátni, szemben a Badacsony különös formája, alatta a Balaton kékje nyúlik a Keszthelyi öbölig. Balra sárga búzamező ringatózik, mellette többféle zöld négyzetből van kirakva a táj, mint egy foltvarrásokból összeállított takaró. A domb alján úgy ülnek a piroscserepes házak a zöldben, mint piros almák a fán. A Kék kápolnától sétány vezet a Vörös kápolnához, a teraszokon a tintakék levendula és a vattacukorfű légies hófehér pamacsai váltakoznak. Az út mellett fügefák sorjáznak, már látni a diónagyságú kemény zöld gyümölcsöket.
Megkerülte a Vörös kápolnát és leült az egyik fügefa alá. Szeretett itt üldögélni, kedvére nézhette a dombokat, a fenyőfákat az út mellett, a levendulák ringását a szélben, a türkizkék eget, melyekre bodros felhőket teregetett a hajnal, a szőlőteraszokat és a Balatont.
Nem ülhetett ott sokáig, mert hétkor már bezuhan a nap a házak közé, felforrósítja a betont, a partot, a sétányt, megtölti plédekkel és labdákkal a strandot, és haza kellett érnie, mire a család felébred.
Author: Kökény Panka
Az írás olyan, mint az emlékezés, írok és hagyom, hogy utazzanak ez emlékek a papíron.