Naphosszat nem nyitom szóra szám.
Csak ülök, magamba roskadtan,
hosszú perceken át.
Hallgatok hosszasan,
nézek előre a semmibe,
és nem gondolok semmire.
Élek.
De valóban élek?
Nem, már nem hiszem,
Ez már nem élet,
hogy csupán létezem,
de többé már nem hiszek semmiben!
Pedig nem változott meg semmi sem.
A Föld sem állt meg,
ugyanúgy forog tovább,
mint, ahogy azelőtt tette a múltban.
Ha éjjel felnézek a magasba,
fenn az égen a csillagok még ragyognak.
A kerek hold is még vidáman süt le ránk.
Reggel a nap még újra felkel
s este ismét lemegy újra.
Akkor meg mi történt velem?
Magamtól kérdezem.
Belefáradtam, kiégtem.
A napok, hónapok és az évek
Csak telnek, peregnek
Ugyanúgy, egyformán,
hogy már nem is számolom,
hány, mennyi múlt, suhant el mellettem
s észre sem veszem, hogy közben vén lettem
és lassan elmúlik az életem.
A távolban, a homályban már feldereng,
látszik a végső állomás:
A csöndes temető.
Kapuja már tárva nyitva áll.
Benne szorgos kezek,
valahol sírom már megásták.
Tátongó, éhes, mohó szája
egyedül már csak reám vár!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.