Csöndesednek már a meleget hozó fuvallatok,
Hűvös időknek hírét hozzák az újabb nappalok.
Álomra hajtják öreg szirmaikat a virágok,
Nagy puha zörgős takarót szőnek a falevelek,
Mik sárgás színekkel festenek új tóparti képet.
Megpihennek a fák, az öreg bükkösök s tölgyesek.
Egy ilyen napon, mikor a szelek is megpihentek,
S csak a nap játszott az ágaknak apró réseiben,
A tóvidék csöndben hallgatott egy veréb éneket.
A kis nótás vígan ugrált az erdő sűrűjében.
Apró tollait lágyan simogatták a fénycsóvák,
A csőréből szállottak a kis vidám dallamocskák.
Ám egy bokorban a nap egy nyúl árnyékát vetette,
Lefelé hajlottak lógó fülei s a kis feje.
Meglátva a veréb, szárnyával a földre ereszkedve,
Közelebb szökkent hozzá kit megsajnált arany szíve.
A bokor bánat fátylát terítette bundájára,
Csak feje s két könnyes szeme állt a fény világára.
Kérdezte miért áztatja az alvó fűszálakat,
Mily szürkeség háborgatja lelkében a nyugalmat.
Mondta a nyúl, hogy a magányban süllyedt ily bánatba,
Nincsen kivel a tarka lepedőn futkározhatna.
felelte a veréb, ne búsuljon, majd játszik vele,
S javasolt egy futóversenyt a mezőnek szélére.
Meg is örült ezen a nyúl, füléig ért a szája,
Fel is álltak a bokornak szélén a rajtvonalra.
S szedte is lábait a nyúl, száguldott törzstől törzsig,
De a veréb szökkenve se győzte ily sebességgel.
Végül már szárnyait lógatva sétált a mezőig,
Hol a puha levéltakaró szolgált pihenővel.
Látta a nyúl, barátjának nem élvezet e játék,
Töprengett hát, törte bőszen fejét mit lehetne még.
Ásott hát mélyebbre gondolatának hegyeiben,
Keresett és kutatott szaporábban s sebesebben.
Javasolta a bundás füles a felhőkre nézvén,
„Lássuk ki a legügyesebb az egek felé szökvén.”
S mihelyt friss erővel lett megáldva a kis madárka,
Felálltak egy tönkre, mely akkor felszállópálya lett.
Egy szóra megindultak s a csillagok felé törtek.
Csak szállt a veréb, csapdosott a kis dalosnak szárnya,
S bár a nyúl ugrándozott fürgén minden erejével,
Nem érhette fel kis barátjának ügyességével.
Látva ezt a nyúl szemében, a veréb földre szállott,
S egy fatövében rájuk ezer ötlet záporozott,
Ám a képzelet meghaladta a másik határát.
Percek teltek, halkan vánszorogtak a napsugarak,
lassú táncot járt a melegebb s hűvösebb fuvallat.
Imígyen lopták el lassankint a napnak világát.
Ám ahogy a nagy fának nekidőlve üldögéltek,
Egy kóbor fuvallat gesztenyét hozott le egy ágról.
Tüskés burkának darabjai szerteszét billentek,
S kibukott a gesztenye hajdani páncélzatából.
Ezt meglátva ihlet áldotta meg a töprengőket:
„Játszunk e labdával, míg nem látjuk a holdfényeket!”
S hát imígyen, napról napra, régi holdról új holdra
Szállott a gesztenye puha mancsokról selymes szárnyra,
És hol gurult focipályán, hol repült kosárpályán,
S nóták mellett nevetés zengett a kék tónak partján.
Ha még a gesztenye meg nem repedt a vidámságtól,
Mai napig szálldogál egyik kézre a másikról.
Author: Kazup-Nagy Máté
Köszöntöm az olvasót! Kazup-Nagy Máté vagyok, fiatal középiskolás diák, amatőr költő. Általános iskola óta írok verseket, és a mai napig az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem, elfoglaltságom. Nem egy művem már megje- lent különböző antológiákban, amelyek mai napig mind sikert jelentenek. Verseimnek legfőbb témája a feltörő érzelmek rímekben való megfogalmazása. Az ember élete során sok mindent megtapasztal, akár az önfeledt örömöt, mely a csillagokig képes felrepíteni, vagy a mélyről feltörő fájdalmat, csak hogy egy-két példát megemlítsek. Számomra ezeknek versbe öntése egyrészt megnyugvást jelent, másrészt később a műveket elővéve és újból elolvasva könnyen fel tudom idézni azokat a pillanatokat, amelyek nagy hatással voltak rám. Ezen kívül a tájversek is közel állnak hozzám, hiszen akár egy őszi kép, vagy egy borongós téli nap is képes érzelmeket előhívni. Innen is köszönöm a családomnak, barátaimnak és tanáraimnak a bíztatást és a támogatást, valamint az Irodalmi Rádió szerkesztőségének, hogy tagja lehetek az alkotó közösségnek, és remélem, hogy a verseim elnyerik az olvasók tetszését!